Valahogy csak belülről, ösztönösen figyelni, tudatosnak lenni, ez a jó nevelés titka szerintem. Akkor észrevesszük, amit meg kell látni. Persze lehet erre mondani, hogy fáradtak vagyunk, nemtudunk mindig figyelni, stb, s ez így van jól, de ha egyre többször csináljuk, s emlékeztetjük magunkat rá, akkor egyre gyakrabban menni fog. Akkor időben vesszük észre, ha épp valami baj érné, még ha apró is, időben szólunk, mielőtt megtörténik az akármilyen apró kellemetlenség, stb. Pont akkor lépünk be a szobába, mielőtt valami baj történne, s időben meg tudjuk akadályozni.
A mozgás is ilyen. Ösztönösen rá lehet érezni, hogy mi jó a babának például. Sokan sokféle tanácsot adnak, szakemberek is, s sokszor a lényeget meg nem veszik észre. Sablonok, átlagok szerint dolgoznak, hiszen ez a bevált módszer, de mindenki egyéni, s persze meg kell hallgatni őket, de nem mindig válik be az általuk javasolt út. Ők sem elég tudatosak, persze tisztelet a kivételnek, amit nem kell, túlaggódnak, s fölösleges vizsgálatokra küldik az embert a babájával, s amit meg észre kéne venni, azt meg nem látják meg. (Saját és környezetemben szerzett tapasztalat)
Fejleszteni az izomzatát mi magunk is tudjuk, ezért kapott ekkora teret a babamasszázs manapság. A lényeg, hogy hallgassunk az ösztöneinkre, mert akkor nemtudjuk elrontani. Ha félelemmel telve kezdünk bele, akkor inkább ne csináljuk, bízzuk másra, mert többet árthatunk, mint használhatunk. Higyjük el, hogy jól csináljuk. Akkor jól is fogjuk. A hit hegyeket dönthet:)

A nagyobbakat ugyanúgy lehet és kell masszírozni szerintem. Időnként megkérem a lányomat, hogy tapossa meg a hátamat. Utána azt kéri, hogy cseréljünk. Hát, az kicsit durva lenne, ha én állnék az övére, úgyhogy kézzel szoktam, kicsit megnyomkodom, s masszírozom. Szereti.

Meg egyáltalán, az érintés fontos nekik, hogy érezzék a közelségünket. Figyelek arra, pl. hogy amikor mindenáron az ölembe akar mászni, bármennyire is terhes, mert épp folyamatosan izeg-mozog, ne hárítsam, csak amikor már vagy ötödször mászik ki-be az ölembe, s rajtam tornázik. Olyankor aztán megelégelem, s lerakom. Nem veszi ilyenkor már zokon. Ha egyből hárítanám, megmaradna benne, s csak gyűlne-gyűlne, s gyúrná be a kis tudatalattijába.

Tegnap egy négy év körüli kisfiú a védőnőnél, azt mondta, hogy most ő nem fog sírni, amíg megcsinálják a szokásos vizsgálatokat. Aztán mikor rá kellett állni a mérlegre, eltőrt a mécses. Anyukájának ölbe kellett venni, s úgy mérték meg. Nekem ez furcsa volt: az én lányom sosem volt ilyen, s nem is értettem, hogy mitől borult ki szegényke. Félénk, gondolom, de ennyire? Biztos több minden van a háttérben, amiről nemtudok, s ha belegondolok, valójában bátor, mert ő megmondta, hogy ő megpróbálja legyőzni a félelmét, csak most nem sikerült neki, de legalább megpróbálta. Nembaj, majd legközelebb. Csodálatosak a gyerekek:)