Magunkért, gyermekünkért

tukorTegnap belenéztem egy tánctermi tükörbe, s első benyomásom magamról, az a kamaszkori kép volt, amely sokkal szélesebbnek mutatott, mint amilyen valójában vagyok.:), aztán megnéztem magam alaposabban, s már egy elfogadhatóbb kép nézett vissza rám. Aztán előbújt a bohóc énem, s mikor egyik kislány azt mondta, változz békává, hirtelen békává változtam:), de voltam légy is:).  S mindezt a tükör hozta ki belőlem. Jólesett “idétlenkedni”.

Continue reading »

Vissza a múltba

Van úgy, hogy ott kísért mindennapi tetteinkben, cselekedeteinkben a múltunk, (mint a számtalan apró kis fecske a ház falán), s mégcsak nem is tudunk róla. Ráadásul nem is tehetünk róla. Mert amit például a szüleink elrontottak, belénk építettek, azt szinte észre sem vesszük. Ilyenkor jön a tudatosság.
Én például gyakran észreveszem magamon apám keménységét, ahogy rászólok a gyerekre, vagy ahogy reagálok a vitában. Ezt nem belém nevelte, ezt csak tükrözte, s belémivódott. Tudatosan kerülöm mostmár a konfrontálódást az emberekkel, bár leckék ezek is, de szelídnek lenni sokkal jobb, mint támadónak vagy védekezőnek. Tény, hogy nagyon tudok cinikus és kemény lenni, ha helyzetbe hoznak, s olyankor érzem a vibrálást meg az erőt magamban, magam körül, de ez a másik oldal, amit csak ha nagyon muszáj, akkor engedek bekapcsolni. De jobb, ha nem kerülök ilyen helyzetekbe, mert utána hiába győztesen kerülök is ki belőle, még sokáig foglalkoztat, s játszódik le bennem újra és újra.
Tudatosan kezelve, figyelve a dolgokat, már nem megyünk bele konfliktussal teli helyzetekbe, mert látjuk hogy milyen “véletlenek” voltak az előszelei ezeknek a tapasztalásoknak, s mivé fajul, ha átéljük, megéljük. Főleg ha olyan emberekről van szó, akiket nem tudunk csak úgy kikerülni, mert valamilyen szinten az életünk, tapasztalásunk részei. Már minden oldalról átlátjuk a helyzetet, s inkább egy mosolyt küldünk nekik, mert megértjük, hogyha látszólag kellemetlen is, hosszú távon mégis minket szolgál ez is, mint minden más.
Nem feltétlenül azt kell átadni, amit hoztunk magunkkal, ideje megszűrni a belénk programozott dolgokat. Ha visszamegyünk a múltba, gondolatban, meditációban, s vannak fájó helyzetek, amikre nem szívesen emlékszünk, öleljük át a résztvevőket, vagy fogjuk meg a kezüket, s mondjuk nekik a szokásos hármast: szeretlek, sajnálom, bocsáss meg.
Tudom, hogy ismétlem magam, s már írtam többször erről a hármasról, de úgy épül be, ha gyakran csináljuk, különféle helyzetekre alkalmazva. Régebben Murphy: Tudatalattid csodálatos hatalma című könyvsorozatából másoltam ki rezgésemelő imákat, s azt olvasgattam nagyon gyakran.
Ez a hármas viszont sokkal egyszerűbb, s ugyanolyan hatásos, ha mélyen át is érezzük, amit kimondunk.
Volt egy olyan gyakorlatom is, hogy elképzeltem magamat, ahogy mindenkihez odalépek, s megölelem vagy csak annyit mondok neki, hogy szeretlek. Remek rezgésszintemelő gyakorlat. Mostmár hozzáteszem a másik két szót is. Nem egyenként lépek oda mindenkihez, hanem egyszerre. Annyi van belőlem, ahány ember van a földön, s mindegyikhez külön-külön, de mégis egyszerre lépek oda. Próbáljátok ki, nagyon jó érzés:)

Az élet játék, tanuljuk meg élvezni is.

Egymás szemében

Magfalva, Gomba mellett egy önálló település. Lakói a természetes életmód hívei, mindent maguk készítenek, szalma-, vályogházakat építenek, kemencében sütnek, biogazdálkodnak. Még kevesen élnek ott, de sokan járnak ki oda, s segítenek gyümölcsfákat telepíteni, építkezni, kézműves mesterségeket tanulni és hasznosítani, hogy fejlődjön, szépüljön a hely, s élhetővé váljon még több betelepülő számára.
Géczy Gábor a terület tulajdonosa, jelenleg népi gyógymód tanfolyamokat tart, aki mellesleg asztrofizikus. A Régió 4 újságnak készítettem vele interjút néhány hónappal ezelőtt, s a sok érdekesség mellett, amiről beszélt, egy valami nagyon elgondolkodtatott: azt mondta, van a nő és a férfi, összeházasodnak, gyerekeik születnek, kocsit vesznek, felépítik a házat, garázst, csinosítgatják, szépítgetik, aztán mikor már nincs mit csinálni, a ház különböző szögleteibe húzódnak, egyre távolabb vannak egymástól, s végül elválnak.
Régen ez nem így működött: voltak közösségek, egymást segítették, ha az egyiknek kész lett a háza, mentek, segítettek a másikét felépíteni, stb. Elidegenedés van az emberek között, s Géczy Gábor ezt akarja visszafordítani, egy pici maggal, egy kisebb közösséggel, amely példaértékű lehet, hogy egyre több ilyen “falu” szerveződjön.
Csapó Ida is mostanában arról ír a blogjában, hírleveleiben, hogy ha nem működik egy házasság, merjen kilépni belőle a nő, mivel női blogot vezet, de persze ez férfiakra is vonatkozik. Igaza van, mert sokan csak azért maradnak egy rossz kapcsolatban, mert anyagilag nehéz lenne boldogulni, főleg több gyerekkel, de kellő erővel ki lehet lépni belőle.
S ha belegondolok, ez is miről szól? Mármint a rossz házasság, amelyből nem mer kilépni valaki. Nem akarunk saját sorsunk kovácsa lenni, úgymond, hagyjuk, hogy mások irányítsanak, de mivel ez nekünk sem jó, végül a teljes eltávolodáshoz, elidegenedéshez vezet mindez. Aztán vagy elválunk, s hibáztatjuk a másikat, vagy belebetegszünk, s meghalunk. Tudom szélsőséges példák, de elég általános ez, nem? Mi formáljuk az életünket, s hogy hova jutunk a másikkal, az sokban rajtunk is múlik.
De persze van olyan, hogy tévedünk, beleugrunk egy házasságba, elvakít a szerelem, s mikor a rózsaszín köd elszáll, kiderül, hogy egyáltalán nem olyan, mint amilyennek elképzeltük álmaink lovagját, hercegnőjét, s már nem tudunk, nem akarunk vele élni. De ha tudatosan választunk, s később vannak is nehézségek, meg tudjuk oldani, beszélni, át tudjuk vészelni, túl tudjuk élni, együtt, egymással, egymásért. Hiszen a gyerekeinknek mindkettőnkre szükségük van, s amíg működik, ne hagyjuk veszni ezt az állapotot, hiszen sok sérülést, drámát, fájdalmat kerülhetünk így el.
Sértődések helyett, inkább beszélgessünk, s tanítsuk meg a gyereket is erre, hogy megtanulja elmondani, hogy mi bántja, s ne magába zárja, s persze hallgassuk is meg, ha beszélni akar.
Bár minden tapasztalás, legyen az akármilyen rossz is, a fejlődésünket szolgálja, egyfajta fok, mérföldkő, amely a változást segíti, erősíti, hiszen nincsenek véletlenek. Talán, az együttélés példájára visszatérve, az önállóság felvállalása, sokaknak ez a dolguk a válással, megélni önmagukat, erejüket, visszakapni önbizalmukat azáltal, hogy a saját lábukra állnak.
De szerintem sok esetben nem a másik fél a hibás, mindezért, s nem is az egyik, hanem a hibás nevelés. Persze nehéz jól csinálni, mondhatjuk, de figyelni kell az intő jelekre, s egy félénk, visszahúzódó gyerek önbizalmát erősíteni kell, hogy felnőtt korában ne kerüljön például ilyen helyzetekbe. Hiszen a boldogsága nekünk is fontos, hogy boldogulni tudjon, kiegyensúlyozott legyen, s mivel mi vagyunk a legfontosabb tükör neki, amelyet magába szív, és utánoz, figyeljünk oda arra, hogy mit tükrözünk vissza neki, akár a társunkkal megélt mindennapokban.
Az önbizalom erősítésre meg remek dolog a sport például, olyan sport választása persze, amelyben a gyerek örömét leli, hiszen a sikerélmények mellett, kitartást tanul, alázatot, a további sok más előnye mellett.
Magfalvát pedig ajánlom mindenkinek, akár egy kirándulás erejéig, Gomba után kicsivel, Monor előtt. Érdekes, hogy sokszor a mellékutak mellett találhatók az értékes helyek, energetikai központok, nem? Magfalvának is van energetikai csomópontja, pont olyan, mint Tápiószentmártonban, az Attila dombnak. Csak ezt jóval kevesebben ismerik, pedig itt még belépőt sem kell fizetni.

Varázsszavak

Sok arc jön mindennap szembe velünk, ki szimpatikus, ki kevésbé az. Mindegyik tükör, és mindegyik rólunk szól. Nekem most az egyik tükröm, ovistárs anyuka, velem egyidős, fájdalmat okozott: szimpatikus volt, de egy vitás helyzet kapcsán, kibújt a szög a zsákból, s kiderült, hogy milyen is ő valójában. Csalódtam. Kerülöm. Azt hittem jófej. S fáj, hogy nem az. Szeretném, ha több jó ember lenne a földkerekségen. Ha erősödne az összetartás, s nem pedig az egymásnak keresztbe tevés nőne. Ráadásul úgy, hogy erre még büszke is valaki.
Olvastam egy gyakorlatot a szeretlek, sajnálom, bocsáss meg szavak mágikus csodatevő erejéről. Amikor eszembe jut ez a kiscsaj, elmondom a három varázsszót. Nem őt képzelem oda, hanem magamat az ő képében. Ő a tükröm. Az a tükröm, aki megbántott. Felszakított bennem valamit, visszatükrözött, amit még nem oldottam meg magamban, nem engedtem el, elfojtottam. Ezért kell azt mondanom neki: szeretlek, sajnálom, bocsáss meg. Neki, aki én vagyok. Így érezhetem a dühöt is, az iránt a másik csajszi iránt, de ugyanakkor a megbocsátást is. S ha gyakorlom, végül a lányra sem tudok haragudni már. S talán nem is találkozunk jó ideig, mert a szeretet energiája láthatatlanná tesz:) a haragja elől.

Ja és még valami, egy link:

Elgondolkodtató díjnyertes rövidfilm az éhségről. Hogy mire nem képes egy szülő, a gyermekeiért, ha azok éheznek!
http://www.cultureunplugged.com/play/1081/Chicken-a-la-Carte