Vitatkoztam nemrég a társammal, mert be akartam fonatni a hajam, ő pedig nem akarta. Pedig már jópárszor volt befonva, tincsenként, de amolyan “botcsinálta” módon, magamnak. Végre profival szerettem volna, aki látja is, amit csinál, hiszen nekem elég nehéz a saját fejemen, a tincseket úgy szétválasztani, hogy ki is nézzen valahogy. Nagyon nehezen akarta elfogadni, hogy a lelki békémhez, megújulásomhoz, most éppen erre van szükségem. De elfogadta, nekem meg befonták a hajam.

Egy ismert pszicháter könyvét olvasom a nőről, s pont arról ír, hogy szülés után, mi nők, mennyire megfeledkezünk a külsőnkről,  s elhagyjuk magunkat. Ma, jártomban-keltemben figyelni kezdtem én is a babakocsis anyukákat. Hát, mit mondjak, nem láttam egy ragyogó  anyukát sem.  (Tény, hogy egy kisvárosban nézelődtem, s nem voltam kint órákat.)

S bár ezt a pszichátert sokan nem szeretik, tudom, de rátapintott a lényegre. Megfeledkezünk magunkról. A gyereké a főszerep. De vajon mennyire egészséges ez?

Hosszú távon nem, az biztos. A gyereknek sem jó, ha fáradt, zsörtölődő, mindenben hibát találó szülővel nő fel, miközben ez a szülő kiszolgál mindenkit, ellátja a háztartást, s esetleg még önmegvalósít , Vida Ági és Csapó Ida által lassan divatot teremtő “onlány” módra.:) Hiszen aki akar valamit az életétől, szinte már kötelező valamilyen online vállalkozásba fognia, pénzügyi önismeretét fejlesztenie, ha pénzt keresni és gyereket nevelni egyszerre akar, s nem célja, hogy  a bölcsőde, óvoda, iskola, nevelje fel helyette a gyermekét, miközben ő csak alapvető szükségleteit látja el.

De mikor jut közben időnk magunkra? Pusztán csak arra, hogy töltődjünk, s egyáltalán jól érezzük magunkat a bőrünkben, és ez meglátszon a külsőnkön is. Nem a divatos, minél csinosabb ruhákra gondolok, hanem a kisugárzásra, ragyogó, vagy nyugodt tekintetre, egy arcra, amelyre  jó ránézni, akármilyen ruhában is van, mert látszik rajta, hogy az ő háza táján minden a legnagyobb rendben, és akinek a közelében is jó tartózkodni, mert pusztán a jelenlétével feltölt másokat.

Segíts magadon, Isten is megsegít, tartja a mondás. Mindig valahol van egy kiskapu, amikor úgy érezzük, hogy erőnk végére értünk, s legszívesebben csak aludnánk, és aludnánk, aztán még tovább aludnánk egy hétig megállás nélkül. De nem lehet, mert nincs aki ellássa a gyerekeket, stb, mondjuk ilyenkor magunknak. Ha nincs ügyeletes nagyszülő a közelben, bébiszitterre pedig nem akarunk költeni, például a kisgyerekes barátokra is számíthatunk. Ha mi is vigyázunk időnként az ő gyerekeikre (ajánljuk fel minél gyakrabban), cserébe ők is elvállalják a mieinket, s marad egy kis idő töltődésre, pihenésre.

Ha már tényleg úgy érezzük, hogy erőnk végére értünk, ne szégyelljünk segítséget kérni, s leadni kicsit a gyerekeket, mert egy fáradt szülő többet árt lelkileg, mint használ egy izgő-mozgó gyereknek, mert mindenben hibát lát, és sokkal többször rászól a gyerekre, mint kéne.

Leszívja az energiáját, játszmába kezd, a gyerek is a következő rászólásra, már akaratosabban, dacosan lép fel, védi a rezgésszintjét, s kezdődik a végtelen harc. Aztán egyszercsak azon kapjuk magunkat, hogy már nem is reagál intő szavunkra, fáradtak vagyunk, lestrapáltak, fásultak, az évek pedig elszaladtak, kamaszodik, későn jár haza, nem mondja meg hol volt, kiabálunk, veszekedünk, és mégsem jutunk vele sehova sem. Szakemberhez szaladgálunk, segítséget igyekszünk találni, holott, ha magunkat már az elején, még kicsi korában megbecsüljük, s ha lelki gondjaink vannak, keressük rá még akkor a megoldást, elfojtás nélkül, s nem toljuk teljesen a háttérbe, a gyerek, mint a szivacs, ezt szívja magába, s megtanul tisztelni bennünket. A tizenéves gyerekünk így kevésbé lép ingoványos talajra, vagy siklik ki a kezeink közül, és egészséges határok között fogja megélni derűs, borús serdülő önmagát.

Kép: http://iasos.com/artists/art-treasures/God&GoddessMeru.jpg