Tag Archives: hiszti

Tudatos harag

Posted on by
Megfigyeltetek már egy gyereket amikor haragszik valamiért? Puffog, bömböl, ahogy a torkán kifér, de mégis, mint egy lufi, hirtelen kipukkan a haragja, s tovaszáll. Kiadta magából, mondhatnám kirezegte magából. Kiküldte a légüres térbe. Elcsendesül.
Ha megvígasztaljuk, hamarabb abbahagyja, de ha nem válik be, hisztizik tovább, s elengedjük a fülünk mellett, ha nem veszünk róla tudomást, akkoris egyszercsak befejezi. S már alig emlékszik rá. Az én lányom ilyenkor azt szokta mondani: én már nem bömbölök, s valami egész más köti máris le a figyelmét.
Egy gyermek, amikor haragszik, s kiabál teli torokból, akkor van igazán jelen önmagában. Visszatér lénye legmélyére, tudatosságához, s magát nyugtatja meg, hogy kiadja magából az indulatait, s ezért száll el a haragja nagyon hamar. Bezzeg mi felnőttek mennyit tudunk rágódni apróságokon, ahelyett hogy egy jót bömbölnénk teli torokból:)
A jelenlét, pusztán a létezés, ahogy megéljük önmagunkat, ha befelé figyelünk, mindent a helyére rak. Ha megtartjuk, mindenre jut időnk, s a munkában, legyen az kicsi vagy nagy, házi vagy munkahelyi, örömünket leljük. Szolgálatot teljesítünk, akár még azzal is, hogy letöröljük a tévé tetejéről a port vagy elmosogatunk. Hiszen magunkban teszünk rendet ezáltal is. Minden tükör, az életünk tükre, amit kivetítünk magunk elé, s elhisszük, megéljük nap mint nap ezt az élet nevű kirakós játékot.
Az én életem párja például borzasztóan rendetlen. Így akkor adva van egy rendetlen férj, meg két kicsi gyerek. Hát igen, egész nap szolgálok:) A rendetlen kutyáinkról nem is beszélve, akiket joggal nevezhetek kártékonynak is akár, mert mindent szétrágnak az udvaron, ami az útjukba akad, ész nélkül. De mégis, ha jelen vagyok, valahogy végére érek a napi feladataimnak. Lehet, hogy nem ragyog a ház, de amit úgy éreztem meg kell csinálnom, még a házi munkán belül is, van energiám megcsinálni. Beletartozik a jelenlétembe. S hogy mi kell a jelenléthez? Gyakori lélegzetvétel:) Tudatosan. Kilégzés, belégzés, figyelemmel. Gyakoroljuk, hogy csak erre figyelünk, percekig. Akárhol vagyunk, utazunk, gyalogolunk, stb. mert így egy idő után automatikussá válik. Ez tényleg nem nehéz, csak csinálni kell. Minél többször.

Feszültségoldás

Posted on by
Fájdalom. Mélyről előtörő, elemi erővel ható. Hagyni kell, hogy előbújjon. Utána megkönnyebbülünk.
Manapság a legtöbb ember mindent magába folyt. Nem látszik a szembejövőn öröm vagy bánat, csak közöny. Pedig mennyi érzés, mennyi indulat, mennyi fájdalom lakik egy ember lelkében! A gyerekek nem szégyellik az érzéseiket, ők akkor és ott bömbölnek, hisztiznek, ahol épp jólesik nekik, lehet az a legforgalmasabb bevásárlóközpont is. És ez így van jól.
Éreztétek már, hogy egy feszültségoldó sírás után, valahogy tisztábbak lettetek? Valami megváltozik ilyenkor, valami könnyebb lesz. S a gyerekek hányszor választják ezt az utat, ha valami nem kedvükre való? Rengetegszer. Hiszen így jóval könnyebb, elengedni, feldolgozni, megtisztulni, s tovább lépni. Ők nem időznek, nem agyalnak sokáig egy-egy történésen, amíg kicsik, bömbölnek maximum, hogy céljukat elérjék, aztán elfelejtik. A baba is mindent, ami nem jó neki, sírással fejez ki. A sírás tehát egy tökéletes kommunikációs eszköz, arra, hogy figyeljenek ránk. De mi van, ha csak feszültségmentesíteni szeretnénk, kiengedni a gőzt, akár egy alapos bőgéssel is? Ha a gyerekek előtt tesszük, ők megijednek, s velünk sírnak. Ha pedig más meghallja, meglátja, ő legalább vigasztalni próbál, bár nem mindig jó ez sem. Lényeg, hogy merjünk bőgni, jó az, időnként, bármikor, mások előtt, mások nélkül, ahogy jólesik. Tisztábbak leszünk, megkönnyebbülünk utána.

Ölelés kontra hiszti

Posted on by
Hiszti. Váratlan és elemi erővel előtörő, szülőket a kétségbeesés szélére, s olykor szülői létük megkérdőjelezésére sodró erőhullám. Kezelése, megelőzése szinte lehetetlen. Velejárói: bömbölés, csapkodás, kiabálás.
Fel kellett mennünk Pestre valamelyik nap útlevelet csináltatni a gyerekeknek. A kocsinkat, mióta összetört, még mindig szerelik, úgyhogy kénytelenek voltunk vonatozni. Viszont így a lehetséges szundikálások három és féléves lányom számára kimaradtak, s mikor már majdnem végeztünk, előbújt s megszállta a hiszti. Pontosabban a hisztimanó. Én csak így hívom. Időnként fájdalmasan feljajdulok: a kicsi lányomat akarom, vissza akarom kapni! Nem ezt a hisztimanót! (Persze ilyenkor, ellenkezik, vitatkozik, s természetesen neki áll feljebb) Ismerős a helyzet? A vasútállomásig tartott a hiszti, próbáltuk figyelmen kívül hagyni, de esélytelenek voltunk. Mindenért bömbölt, mindenért kiabált, stb. S mikor már kellően fáradtan végre felszálltunk a vonatra, visszatért a kislány énje, s kezdte jóvátenni az eddigieket: a hátam mögé mászott, s valódi pránatisztító gyakorlatokkal tisztítani kezdte a hátam. Leszedte a súlyokat. Éreztem, hogy megkönnyebbülök. Ösztönösen jól csinálta. Szoktam tőle azt is kérni, hogy tapossa meg a hátam. (Persze nem a vonaton.) Tudom, vannak akik félnek ettől, mert mi van ha rossz helyre tapos, de én bízom benne, s tudom, hogy csak olyan helyekre lép, aminek szüksége van erre a nyomásra, súlyra, amit ő gyakorol ott akkor éppen arra testrészemre. Sokszor megerősített már ebben.
Tehát az én tapasztalásom, hogy vegyük rá őket, hogy masszírozzák a hátunkat. Annyira ügyesek! Erősítsük ezt a képességüket, s dícsérjük meg őket. Nekem is jól megy a masszírozás, energetizálás, ebben sosem korlátoztak a szüleim, s ösztönösen jól csinálom, megmaradt ez a képességem. Minden gyerek képes rá. Ne vegyük el tőlük. S mi is gyakran simogassuk, ölelgessük őket, hangsúlyozom, amíg lehet:), mert az érintés nagyon fontos egy fejlődő gyermek számára. S figyeljünk arra, hogyha ő közeledik, akármennyire fáradtak, nyűgösek vagyunk, ne hárítsuk, inkább fogadjuk el, bajunk nem lesz tőle, s az ő kis tudatalattijába pedig nem rakódik le egy negatív lenyomat, akármennyire jelentéktelennek is tűnik az egész. S akkor hisztiből is jóval kevesebb lesz.