Van úgy, hogy ott kísért mindennapi tetteinkben, cselekedeteinkben a múltunk, (mint a számtalan apró kis fecske a ház falán), s mégcsak nem is tudunk róla. Ráadásul nem is tehetünk róla. Mert amit például a szüleink elrontottak, belénk építettek, azt szinte észre sem vesszük. Ilyenkor jön a tudatosság.
Én például gyakran észreveszem magamon apám keménységét, ahogy rászólok a gyerekre, vagy ahogy reagálok a vitában. Ezt nem belém nevelte, ezt csak tükrözte, s belémivódott. Tudatosan kerülöm mostmár a konfrontálódást az emberekkel, bár leckék ezek is, de szelídnek lenni sokkal jobb, mint támadónak vagy védekezőnek. Tény, hogy nagyon tudok cinikus és kemény lenni, ha helyzetbe hoznak, s olyankor érzem a vibrálást meg az erőt magamban, magam körül, de ez a másik oldal, amit csak ha nagyon muszáj, akkor engedek bekapcsolni. De jobb, ha nem kerülök ilyen helyzetekbe, mert utána hiába győztesen kerülök is ki belőle, még sokáig foglalkoztat, s játszódik le bennem újra és újra.
Tudatosan kezelve, figyelve a dolgokat, már nem megyünk bele konfliktussal teli helyzetekbe, mert látjuk hogy milyen “véletlenek” voltak az előszelei ezeknek a tapasztalásoknak, s mivé fajul, ha átéljük, megéljük. Főleg ha olyan emberekről van szó, akiket nem tudunk csak úgy kikerülni, mert valamilyen szinten az életünk, tapasztalásunk részei. Már minden oldalról átlátjuk a helyzetet, s inkább egy mosolyt küldünk nekik, mert megértjük, hogyha látszólag kellemetlen is, hosszú távon mégis minket szolgál ez is, mint minden más.
Nem feltétlenül azt kell átadni, amit hoztunk magunkkal, ideje megszűrni a belénk programozott dolgokat. Ha visszamegyünk a múltba, gondolatban, meditációban, s vannak fájó helyzetek, amikre nem szívesen emlékszünk, öleljük át a résztvevőket, vagy fogjuk meg a kezüket, s mondjuk nekik a szokásos hármast: szeretlek, sajnálom, bocsáss meg.
Tudom, hogy ismétlem magam, s már írtam többször erről a hármasról, de úgy épül be, ha gyakran csináljuk, különféle helyzetekre alkalmazva. Régebben Murphy: Tudatalattid csodálatos hatalma című könyvsorozatából másoltam ki rezgésemelő imákat, s azt olvasgattam nagyon gyakran.
Ez a hármas viszont sokkal egyszerűbb, s ugyanolyan hatásos, ha mélyen át is érezzük, amit kimondunk.
Volt egy olyan gyakorlatom is, hogy elképzeltem magamat, ahogy mindenkihez odalépek, s megölelem vagy csak annyit mondok neki, hogy szeretlek. Remek rezgésszintemelő gyakorlat. Mostmár hozzáteszem a másik két szót is. Nem egyenként lépek oda mindenkihez, hanem egyszerre. Annyi van belőlem, ahány ember van a földön, s mindegyikhez külön-külön, de mégis egyszerre lépek oda. Próbáljátok ki, nagyon jó érzés:)

Az élet játék, tanuljuk meg élvezni is.