De mit akarok én vagy bármelyik felnőtt a vallásunkkal? Hiszen ezek a csöppek annyira tudják, annyira érzik azt a bizonyos felfoghatatlant, annyira a helyén van bennük minden! Talán a mi feladatunk, megfogalmazni segíteni nekik mindezt, s megtartani a tudást, amire ők még emlékeznek.
Kezdjük talán a katolikus vagy bármilyen másik vallásos neveléssel. Engem konkrétan katolikusnak kereszteltek. Nem győzött meg ez a vallás, nem akarok közhelyekkel jönni, azzal, hogy a papok nem házasodhatnak, s hogy taníthat ő gyerekeknek bármit a családról, a jó párkapcsolatról, hiszen meg sem tapasztalja, s csak egy elméleti síkon mozog, miközben rákényszerített, pontosabban önként vállalt korlátok között él. Hiányérzet, űr maradt bennem, pedig, mint minden gyerek én is nyitottan fogadtam annak idején a hittan órákat, ami egy ideig érdekes volt, ha olyan pap tartotta, aki tudott mesélni, játszani a gyerekekkel, de jártam olyan hittanra is ami rémunalmas volt, s titokban az órámat figyeltem, hogy mikor lesz már vége. A misék sem győztek meg. Aláírom, van ahol jó előadó a pap, és élvezetes, jó előadást tart, de amikor rutinszerűen hétről-hétre menni kell, mert menni kell, ha jó katolikus az ember, mert ha nem megy, az is bűn, végighallgatni valamit, aminek már a negyedénél elkalandozik az ember lányának figyelme, s a bejáratott szöveget meg monotonon ismétli a többiekkel, feláll, leül, letérdel, jó birka módjára, mert így lehet a nyáj, a gyülekezet odaillő tagja.
De ezt adjam át a saját gyerekemnek, ezt, amit én sem élveztem? Hiszen Isten nekem nem erről szól, ő ennél sokkal több, hiszen, ahogy Tolle fogalmaz: ha jelen vagyunk, észrevesszük, hogy minden ami körülöttünk létezik, szent. A templomban is persze, de templomon kívül is ugyanúgy. De jelenlétet nem tanítanak, tanítanak befelé figyelést, meg bűn megbánást, de állandó jelenlétet nem. Nincsenek “házi feladatok”, nem tanítják meg a gyerekeket arra, hogy megtartsák a jelen pillanatot. Elmondják mit ne csináljanak, hogyha jó keresztények akarnak lenni, de nem mondják el nekik, hogyha csak a belégzésre és kilégzésre figyelnek máris jelen vannak a mostban, ebben a pillanatban, ahol minden kezdődik és végződik. Nem tanítják meg, hogy az elme az ördög, aki folyton magyaráz a fejünkben, gondolatokat küld megállás nélkül, s nem mondják el, hogy hogyan kapcsolják ki, hogyan meditáljanak, s tartsák tisztán étertestüket. Nem mondják el, hogy azok a “bűnök”, amiket a gyontatószékben bevall a gyerek, milyen fejlődési állomás miatt történt vele, mit kell ezáltal megértenie, s mi vezette idáig, hogy mindezt elkövette. Nem segítik tudatossá válni ebben, hogy megértse. Csak bűntudatot keltenek inkább benne. Nem mesélnek az előző életekről, párhuzamos dimmenziókról, szellemi síkokról, elvetik, mint nem létező mende-mondát, s mikor segítséget kér tőlük egy gyermek, mert találkozott egy másik sík valamelyik entitásával, s a szüleivel nemtudja vagy nem meri megbeszélni, elnézően mosolyognak, hogy miket hadovál már megint ez a gyerek, hogy mit ki nem talál. Szellemek, ugyan már. Mert ők csak egy szellő fuvallatát érzik, s ha kirázza őket a hideg, biztos megfáztak kicsit. Ez az ő vallásuk, de nem az enyém.

Egyik nagypapa már kezdi hordani a hároméves lányomat templomba, s ő még élvezi, hiszen ilyenkor izgalmas a világ, minden érdekes, de már beépül valami az ő kis tudatalattijába, amit én nem szeretnék. Aláírom, tapasztaljon, szükség van tapasztalatra, de Osho például azt vallja, hogy hat-hét éves korukig békén kell hagyni a gyerekeket a vallással, s utána kialakul már annyira a személyiségük, hogy dönteni tudjanak, hogy érdekli vagy nem érdekli őket a vallás.
Ahogy iskolát lehet választani, szerintem a vallásoknak is kéne nyílt napot tartaniuk:), mindenki mondja el, mivel tud többet nyújtani, mitől érdekesebb, mint a a többi.