Hétvégén volt farsang az oviban. Túléltük. Túljutottunk rajta, megvolt. Vegyes érzések kavarogtak bennem még másnap is. A műsor: nyitótánc, előadják a középső- és nagycsoportosok, utána a kicsik kicsit mozognak zenére, aztán elmondják a versüket. Szünet, aztán a középső- és nagycsoportosok is elmondják a versüket. Tavaly még aranyosnak tűnt, de idén, mikor ugyanezt láttam csak más jelmezekkel, kicsit elgondolkodtatott.
Egyik barátnőm lányának ovijában például a szülők adják elő a Ludas Matyit. Minden évben más mesét. Amikor én voltam ovis, mi is színdarabokat adtunk elő, a balettra járó ovisok táncoltak, színes műsorra emlékszem. Minden évben másra. De itt nem történik semmi. Ha hull a hó, ki sem mozdulnak a termekből, nem építenek hóembert, nem hógolyóznak. Nem érik ingerek őket. Tanulnak a télről, de meg sem érinthetik.
A napokban jártunk a védőnőnél, mivel lányom betöltötte a negyedik életévét nemrég, státusz vizsgálaton. Én lelkes voltam, s kíváncsi, mivel előző védőnőnk, még Pesten, lányom születése után, többet felénk sem nézett, az általam választott gyermekorvosnőnk védőnő kolléganője mérte meg időnként a gyereket, amikor oltásra vagy vizsgálatra mentünk a doktornőhöz, úgyhogy a kiskönyvében is csak ezen adatok szerepelnek. S hogy miért nem jött? Első alkalommal, mikor kijött, pár percig lelkendezett, hogy végre egy intelligens anyuka (a nyolcadik kerületben laktunk akkoriban), majd többet nem láttam.
Szóval kiváncsian vártam, s mint egy gyerek, csillogó szemmel vártam a feladatokat, figyelve hogy oldja meg , mikor kiderült, egyik fülén a suttogó hangot nem hallja. Állítólag. Itthon már hallotta, ott nem. Meg a kevesebb, több fogalmával sem volt tisztában. Ezt neked kell megtanítanod neki, nézett rám szigorúan a védőnő. Nem kezdtem vitatkozni. Megtanítottam neki. De a cinizmus hangja megszólalt bennem: jövő ilyenkor már összeadni, kivonni is tudnia kell ezek szerint a gyerekemnek? Meg egyáltalán az oviban mit is csinálnak akkor? De hiszen még csak kiscsoportos, s az ovi, amely felkészít a sulira, fokozatosan építi be az élet apró cseprő dolgait, például a matematikai alapokat. Gondoltam én. De már számon kérték rajtam a tananyagot.
Nemértem a védőnőket. Nekem is megvan az Anya, taníts engem, című könyv, mostmár intenzívebben lapozgatom, mert amit az ovitól várnék, hogy megtanulja a gyerek, úgylátszik nem tanítják meg neki, s ott tartok, hogy akkor húzzunk bele, s hatéves korára írjon, olvasson, számoljon, és persze angolul is beszéljen, nehogy lemaradjon, mire elsős lesz. Jó lehet, hogy túlzok kicsit, de mi van azokkal a gyerekekkel, akikkel nincs idő leülni kétnaponta vagy naponta foglalkozni, mert a szülő majd megszakad a munkától, s örül, ha még képes esti mesét olvasni, s nem ő alszik el hamarabb? Őket kiterrorizálják a védőnők a világból?
Szülés után akár sokoldalas kiadványt is nyomhatnának a kismama kezébe, hogy ezt meg ezt tudja a gyerek ennyi és ennyi idős korára. Mert ha nem akkor irgum-burgum, jön a védőnői dörgedelem. De miért kell egy négyévesnek már matekoznia, amikor még éppencsak fel tudja sorolni a számokat a helyes sorrendben. Hova rohanunk?
Azt persze nem kérdezte meg, hogy mennyire önálló, mennyire segítőkész, s hogy négyéves létére mennyire képes odafigyelni a nála kisebbre, például a kisöccsére, s hogy mennyi, mennyi érzés él benne az állatok, a mesehősök, az emberek iránt. Hogy hány dalt ismer, és hány mondókát tud fejből, ami valóban elvárható egy négyéves gyerektől. Nem. Csak az számított, hogy a kevesebb, több fogalma nem megy neki.
Hova tartunk emberek? Érték helyett csak a felszín, a gyerekekkel foglalkozó idézőjeles szakemberek is, csak monotonon végzik munkájukat, a legkisebb odafigyelés nélkül. Nem jó ez így. S hogy én mit tehetek? Egyéb okok miatt is nagyon gondolkodom az oviváltásban, bár a középső csoportot még itt járja a lány, mert akkor visszakerül a kedvenc ovónénijéhez, de nagycsoportba már lehet, hogy nem ide iratom.
Pár napja beszélgettem egyik tanítványommal, s szóba került a gumizás fogalma: tudjátok az a játék, mikor ketten kifeszítik a lábukkal a nadrágokba s egyéb ruhadarabokba való összekötözött gumit, s a harmadik ugrál meghatározott szabály szerint. Ha hibázik, cserélnek. Kiderült, hogy unokatesójáéknál, 150 kilométerrel arrébb, szoktak ilyet játszani, s nagyon élvezi, de itt, ahol mi lakunk, semmi sincs. Semmit nem játszanak szünetekben. Ezt meg aztán végképp nem. S a napokban megértettem, hogy miért. Mert már az ovinál valami elromlik. Valamire nagyon nem figyelnek oda. Én pedig nem egy sivár, játék nélküli kisiskolás kort szánok a lányomnak. Hanem egy igazi, bohókás, időnként keserű, sokszor édes ingerekkel teli, élménydús gyermekkort.
Olyan nehéz jól választani! Szinte hallom is a sóhajt amely sokunkból előtör szülői pályánk során, de kellő odafigyeléssel, sosem késő újrakezdeni, s váltani. Mert hosszútávon látszani fog az eredmény. Gondoljunk csak vissza, bennünk is megmarad egy rossz pedagógus emléke, vagy egy szakmáját rosszul, minket bántóan végző emberé, mint pl egyik korábbi írásomban említett Erzsi nővéré. A gyerekben ugyanígy elraktározódik, s ha tehetjük, kíméljük meg ettől. Az idő majd minket igazol. A gyerekek annyira lelkesek, nyitottak, s nagyon könnyű elvenni, elrontani, elfojtani mindezt. Fontos, hogy lássuk meg a “sötét foltokat” gyermekeink oktatási intézményeinek szőnyegén. S ha nem megoldható a váltás, akkor az adott emberrel való kapcsolaton kell dolgozni spirituális szinten, különböző meditációkkal, pozitív képekkel, a gyermeket körülvevő fényvédelemmel, amelyek a támadásokat felfogja s semlegesíti, a negatív tapasztalást pozitív végkifejletbe viszi át. Lelketek rajta:)
Képek:
http://t2.gstatic.com/images?q=tbn:qp3a4jStLZBoQM:http://www.coldwateryarn.com/snowman%20hats.jpg
http://4.bp.blogspot.com/_B-CKCNJUt8w/RkCmzWpInRI/AAAAAAAAAD8/-3_SVdphEh8/s400/Top+10+Reasons+to+Be+a+Kindergarten+Teacher.gif
http://farm3.static.flickr.com/2341/2128046881_4c74a96ea3.jpg