Áss le – egészen addig, ahol a fájdalmadat érzed.

Több nőt látok, fehér gyolcsruhában, hosszú, földet verdeső bő szoknyában, ahogy pirosló arccal állnak egy vonalban a szabad ég alatt. Mindnek ásó van a kezében, kemény fanyelű, fényesen villogó élű, sokat használt ásó. Elszánt arccal állnak egymás mellett, kicsi távolságot tartva egymástól, szemükben tükröződik az Ég kékje.

Most maguk elé néznek, le a földre. Megemelik az ásót és szinte egyszerre megkezdik a munkát. Leásnak addig, ahol a fájdalom – láda van.

Minden nőnek más mélységben, de mindenkinek nagyon mélyen a föld alatt. Megizzadnak, mire elérnek addig. Piroslik az arcuk, feketéllik a fehér szoknyájuk, némelyik fel is tűri, a térde fölé, annyira melege lesz a hosszú munkától. Pihenőt keveset tartanak. Szavuk nincsen.

Egy maroknyi elszánt, kemény asszony, erős asszony. Van közöttük vékonykább, de szívós, s van erősebb csontú. Legtöbbje már idősebb, de vannak leányok is köztük.

Mikor megvan a láda, kinek kisebb, kinek nagyobb, kiemelik a földből, kiteszik a napvilágra, megszemlélik. Van idő. Leülnek mellé, elsimítják a szoknyájukat, leverik róla a port, amit lehet, s megtörlik gyöngyöző homlokukat.

Hosszan nézem én is a ládámat, amit nagyon mélyről hoztam fel. Leástam érte, s most itt van, előttem, mellette ülök. A láda sötét. Sötétlik a fekete földön, vasveretes faláda, sötét, nagyon sötét fából készült. Nézem, s kicsit megpihen a tekintetem a ládámon. Az enyém. Az én ősanyáim rakták tele, az ő könnyeik, fájdalmaik, nehéz sorsuk, életük, szenvedéseik mind itt vannak, egyben. Most előttem.

Mit is kezdhetek vele??

Most nagyot, mélyet sóhajtok, valamit mormolok halkan, Isten segíts, vagy valami hasonlót. Inkább csak magamnak. Most felemelem a fájdalom láda tetejét. Lassan nyitom fel, nincs lezárva, nincs bezárva. Csak felnyitom a tetejét. Könnyen nyílik.

Most itt van, fedetlenül az Ég alatt, az én szemeim előtt. Elpárásodik a tekintetem, nem látok a szemeimbe gyült könnyektől. Anyáim sóhajai szállnak, körberöpülnek, ahogy a földön ülök. Egy – egy fájdalmas emlék szakad fel a ládából, foszlányok, titkok, nehézségek, leküzdhetetlen akadályok emlékei. Elsötétül az ég, ahogy sorban nyílnak fel a ládák.

Körbepillantok, majdnem mindegyik nőtársam ül már a földön, de vannak, akik ásnak még. Nekik lentebb van, messzebb van, hosszabb az út. Olyanok is vannak, akik ülnek már, meredten, iszonyodva nézik a ládát, s félelem van a szemükben, félelem növekszik a szívükben. Nem nyúlnak hozzá. Vannak, akik elfekszenek a ládájuk mellett, lehunyt szemmel, mintha halottak lennének. Némelyik magához öleli amit talált, a méhéhez emeli, úgy húzza össze magát a földön, magzat pózban, ölelve a fájdalom ládát. Ők hangtalanul sírnak, remegnek a földön.

Idő kell.

Erő kell.

Újra ránézek a magaméra. Érdekel, mit találok még benne. A sóhajok egy része elszállt belőle, de néhány megül a karomon, vállamon. Nem rossz érzés, kicsit furcsa. Anyáim arcait látom felbukkanni, ráncokat látok, képeket. Gyermekeket, átkokat, imádságokat.

Mind benne van a ládámban.Nekem hagyták. Nekem őrizték, nekem szerették, nekem átkozták, nekem nekem nekem nekem!!!!!!!!!!!!!!

Itt vagyok. Egyedül vagyok. Belenézek a ládába még egyszer. Ott vannak a batyuk, szépen, egymás mellett, rendben, sorban. Értük nyúlok, kiemelem őket. Első kis batyu. Második kis batyu. Harmadik kis batyu. Rakosgatom, mind kiveszem őket. Kint vannak.

Látom őket, számolom: Anyám fájdalma: nagy, kövér csomag. Fehér gyolcsból, madzaggal átkötve. Megsímítom. Nagyanyám fájdalma: mekkora csomag!! Fehér gyolcsból, kicsit véres az anyag, fekete zsinórral átkötve. Dédanyám fájdalma: Több kicsi csomag, mindegyik más színű és más anyag, a zsinór is mindegyiken más. Nézem anyáim csomagjait. Sok van. Körbe vagyok rakva velük.

Ki szeretném oldani a zsinórokat, kiszórni mindent, ami bennük van. Nem jó az, a föld alatt, bezárva, ennyi fájdalom együtt!!!Felpattanok, lesöpröm a szoknyámat és  körbepillantok.

Szükségem van a többiekre!! Gyertek, álljunk össze, fogjuk meg egymás kezét, gyertek, gyertek!!!! Kiáltok már, akik távolabb vannak, azok is felnéznek, rámnéznek, egymásra, s állnak fel sorban. Kibontatlan az összes batyu, mindenkié. Nem nyúltunk hozzájuk.

Most összeállunk, megfogjuk egymás derekát, egymás szemébe nézünk, s együtt érezzük, tesszük a következőt. Lehunyom a szememet, s hívom anyáimat. Mindannyian ezt tesszük. Megidézzük az Anyákat. Véneket, ifjakat, korán meghaltakat, sokat szenvedőket. Vérben elpusztultakat, madonnaként, szeplőtelenül eltávozottakat. Ismeretleneket, a mindent tudókat, a mindent látókat, mindazokat, akik a szívünkben élnek máig.

Eljöttek mind.

Lassan jönnek, bólogatva, összekulcsolt kézzel, mintha imádkoznának. Ahogy közelebb jönnek, felerősödik a kórus, imát mondanak mind. Ugyanazt az imát. Felderül az arcom, örülök nekik.

Eljöttek.

Letérdelünk mindnyájan előttük. A kezüket a fejünkre, vállunkra teszik, s mondják tovább az áldást – imát – átkot – ráolvasást… ki tudja azt? Csak azt érzem, ennek meg kell lennie, MOST.

A batyuk megnyílnak. Leoldódik a csomagokról az összes zsineg. Bogarak, mindenféle férgek másznak elő némelyikből, de van olyan, ami egészen üresnek tűnik, s van, ami valami szálló port tartalmaz, amit most felkap, és elvisz a szél.

Az enyéimben van sárgult csont, rothadó hús, és valami barna por is. Meg sok bogár. Minden visszatér hamar oda, ahová tartozik. A gyolcs elfoszlik a szemünk láttára, és nem tudom, mennyi idő telik el, de üres a kör közepe.

Mikor felocsúdok, csak mi vagyunk ott, a nők, s körülöttünk szétszórva az ásók. A tekintetünk most fényes, tiszta, a szívünk hálával teli, és kacagunk, kacagunk, ölelgetjük egymást, mert valami elment. Valami a helyére került, ami az idők során kényszerült elkülönülni az Egészből, s nagyon szomorú volt, s torzult is emiatt.

Nem egészen értem, mi történt, de tudom, hogy tettem érte, azt, amit tudtam, s addig vittem, ameddig tudtam. Onnantól megkaptam a segítséget, megkaptuk a segítséget. Azt hiszem, elvittem a határig a batyukat. Oda, ahol elérhető mindkét világ számára. S olyan erősen hívtam Őket, hogy jönniük kellett.

Jöttek. Mi pedig leheveredünk a fűbe, fejünk alá tesszük most a karjainkat, s bámuljuk a felhőket.

Az Élet és a Halál egymás segítői. Bizonyosságom van ma ebben.

J.K