Bűntudat. Napok óta foglalkoztat ez a szó. A gazdagnők hírlevelében is pont erről olvastam ráadásul ma. Nincsenek véletlenek. Sokmindent kell kioldanunk magunkból, hogy ez az érzés átalakuljon, s magunk is sugárzó kék rózsává váljunk.Vagy talán semmit, de akkor el kell tudnunk igazán engedni.
Először végiggondoltam, hogy mitől is van bűntudatom. Meg nem élt, beteljesületlen szerelmek, ki nem játszott kártyák, mindenféle eszembe jutott, de a legviccesebb az volt, amikor rájöttem, hogy bűntudatom van attól is, hogy bűntudatom van.
Szülőnek lenni is egy könnyen bűntudatot keltő tevékenység. Egy élesebb, hangosabb rászólás a gyerekre, netán egy pofon, fenékre ütés, komoly lelkiismeretfurdalást tud okozni. Pedig nem lehet mindig minden pillanatban türelmes, megértő, kiegyensúlyozott, a helyzetet tökéletesen kezelő szülőnek lenni. Mindenkinek vannak gyenge pillanatai. Tudjunk, s merjünk megbocsátani magunknak mindezért, s amikor csak tehetjük forduljunk szeretettel, s figyelemmel feléjük. Ők hamar megbocsátanak, s ha érzik, hogy szeretjük őket, sokkal hamarabb elfelejtik, mint mi, hogy valamiért bántottuk őket. De ha lehet, s nem ők a hibásak, próbáljuk a dühünket nem rajtuk levezetni. Ez is csak tudatosság kérdése.
Nemrég, amikor épp az ovis csoportomnak tartottam órát, beküldték az egyik óvónénit, hogy kicsit fegyelmezze őket, s nézze meg, hogy mit is csinálunk, hogy haladnak az ovisok. A lányom is ott volt, s a maga, lassan négy évével, még annyira nem szokott részt venni a foglalkozásokon. Mivel csoportszobában vagyunk, nem külön tornateremben, rengeteg játék is van ott, s azzal általában elfoglalja magát. Most is ez történt, miközben tanítottam, s fél szemem rajta, csakhogy egy idő után egyre feljebb kapaszkodott egy játék konyhaszekrényen, hogy ki tudjon szedni valamiket még a felső polcról. Határozott hangon rászóltam, s bár visszaszólt valamit, hogy mit akart onnan levenni, abbahagyta, s más játékba kezdett.
Később gondoltam bele, hogy az amúgy is kritikusan figyelő óvónő előtt, ha a lányom nem fogad szót, elvesztettem volna a hitelemet. De ha mindent ráhagynék, sosem lennék vele kemény, most ebben a helyzetben, elég valószínű, hogy egyáltalán nem érdekelte volna, hogy én mit akarok, s nyugodtan mászott volna fel tovább.

Szóval, ha tudatosan kezeljük saját keménységünket a gyereknevelésben, akkor a bűntudatunk is alábbhagy, mert az élet minket igazol, s a gyerek nem kerül szélsőséges helyzetekbe, nem bizonytalanodik el.
Mert, mondják az okosok, hogy a túl szabadjára hagyott gyerek nem tanul meg határokat tisztelni, bizonytalan lesz, nemtudja mit szabad és mit nem, mert nem mutatták meg neki. Merjünk nevelni, s merjük vállalni a hibáinkat, ha úgy érezzük, hogy mégsem nekünk volt igazunk.
folyt.köv.
Képek forrása: http://flickr.com/virnu/sets