Előző bejegyzésemben az ovis bosszúságaimról írtam, s valahogy nem lett tőle jobb a kedvem. Körülnéztem a házban is, s mázsás súllyal nehezedtek rám a tennivalók. Amit máskor könnyen vennék, akkor soknak, végnélkülinek, nyomasztónak tűnt.

Nincs rend bennem, gondoltam, s eszembe jutott egy korábbi lakásunk, ahol nagyon nem szerettem lakni. Itt szeretek, eddig azt hittem, de mégis a sok cucc, a teendők, mintha megpróbálnának maguk alá nyomni. Fáradt vagyok, sokat kelt éjjel a baba, hesegettem el máris a gondolatot, míg kezembe nem akadt egy könyv, nemrég vettem ki a könyvtárból, Kulcs önmagadhoz a címe, s miután elkezdtem olvasni, már az elején eszembe juttatott valamit. Ha bosszúság gyötör, akörül keringenek a gondolataim, s nem teljes az elengedésem, megbocsátásom, akkor káosz van bennem, s ezt látom magam körül is. Amíg nem töltekezem fel a szeretet s jóérzés gondolatiságával, nemtudok magam körül sem mást látni, s akkor valóban rámül, elborít, nyomaszt, minden, aminek valójában súlya nincs, s csak egy szolgálat a millióegy közül.

No nézzük csak, mit is tehetnék én gyarló földi halandó, hogy valami mást is lássak azokban az emberekben, akik a rosszérzést keltik bennem? Először is látom, hogy amikor a lányom az óvoda kapuján belép, a fák pombába öltöznek, a madarak csicseregni kezdenek, a kapun ki és befelé igyekvő szülők ámulva kapják fel a fejüket. Fénygömb veszi körbe a gyermekem, s engem is, mikor az oviba viszem, s ebben a hatalmas rózsaszín és aranyszínekben játszó buborékban, csak szeretet, béke és megbocsátás lakik. Mindenki mosolyog, jóérzés járja át őket a közelünkben. A fénygömb kitart egész nap, a gyerek, vidáman, mosolyogva fogad, mikor megyek érte, vagy amikor hazaér az apjával, s lelkesen meséli nagyszerű napi élményeit.

Magam elé idézem a bennem rossz érzést keltők arcát. Egyenként odalépek hozzájuk, s azt mondom: Tükröm vagy, ahogy viselkedsz, az mind én vagyok. Köszönöm, hogy emlékeztetsz azokra a tulajdonságaimra, amiket kevésbé szeretek magamban. Most, hogy tudatossá váltak, már eltudom engedni őket.

Aztán elképzelem ezeket a tulajdonságokat megszemélyesített lényként. Az első a harag. Sötét lila színű vulkánt látok. Nem készül még kitörni. Fájdalom. Sárga lávafolyó. Mar, éget. Mélyről tör elő. Csalódottság. Lebiggyesztett szájú gyermek, kötényruhában, fehér ingben, bilifrizurával. Nemtörődömség. Egy folyó, medréből kitörő, mindent elárasztó, magával sodró energialény. Folytatom a sort, ameddig nem csökken bennem a negatív érzéssor, s mikor a végére érek, s nem jut több eszembe, azon kapom magam, hogy megkönnyebbültem, a szoba különös fényben ragyog, s aranyfényben játszó rózsaszín szeretettel teli gömböm jóérzéssel telített, majd kicsordul. A felém küldött energiaszálak, amelyet a haragom, rossz érzéseim tápláltak, s szívták el az energiám, megdermednek, s a fölre hullnak. Hallom a széttörő jégdarabok koppanását, s szilánkokra hullását a padlón. Nagy levegőt veszek, s fellélegzem. Elvégeztetett. Lelkem szabad újra, van helye az újnak, jöhetnek a jóérzések, ragyoghatok, s tölthetem a körülöttem élőket jóérzéssel.

Képek:

http://arania.kamiki.net/duocontest/Black%20Briar%20Sabin%20Mirror_Mirror_on_The_Wall.jpg

http://www.relaxspa.net/PSRI_psycho_spiritual_research_institute.jpg