Kicsi fiam a bárányhimlő mellé, összeszedte az úgynevezett rota vírust is, úgyhogy szombat délelőtt, a László kórház fertőző osztályán kötöttünk ki. Bent tartották, még infúzióra is kötötték. Szerencsére, két nap múlva már mehettünk haza.
Eddig az hogy ügyelet, vagy kórház a gyerekkel, csak a rémálmaimban jutott eszembe. Szerencsére, eddig nem is volt rá szükség.

De most, túl ezen a tapasztaláson, azt mondom, nem olyan vészes. Persze itt is van borzasztóan okos, mindent jobban tudó nővér, aki szemében a szülő, talán nem is ember, mert hogy nem tud vigyázni egyik sem rendesen a gyerekére szerinte, az biztos. Az ő szemében az is baj, ha sokat szopik a gyerek, de az is baj, ha nem. S időnként saját okosságának fennkölt magasságából ledörög, leteremt, összeszid, s a szülő, többek közt én is, meghúzódom csendben, szinte szólni sem merek, nehogy még a sarokba is állítson végül. Én ezt a típust már csak Erzsi nővérnek hívom, mert vele kezdődött minden fiam szülése után, egy bizonyos szülészeten: az Erzsi nővér tapasztalás.
Volt ott egy csöpp lány is, Amanda, két és féléves. Egyedül volt. Minden gyerek mellett van szülő ezen az osztályon,  egy-egy szobában, mellette nem volt. Kicsit beugrottak hozzá mindennap, de volt amikor nem jöttek. Ő meg bömbölt, hisztizett, követelőzött, s hiába próbáltak a kedvében járni, az anyja hiányának fájdalmán ez nem enyhített.
Tükör. De mit tükröz vissza? Talán azt, hogy még szorosabban öleljem a gyermekeimet, ha fáj valamijük, mert a hatalmas szeretetemből, amit irántuk érzek, talán ennek a csöpp lánynak is jut? Vagy, hogyha ők elég szeretetet kapnak, felnőtt korukban nem hagyják majd cserben a saját védtelen csöppségeiket, s ezt a környezetüknek sem engedik meg.
S miközben fényangyal segítséget kértem neki, s azt, hogy a szülei érezzék már, hogy mennyire szüksége van rájuk, azon gondolkodtam, hogy ki ő, mi ő nekem. (Utolsó nap, amíg ott voltunk, kicsit többet voltak bent a szülők, úgylátszik megkapták az angyali üzenetet.)
Egy üzenet ő mindannyiunk kislány énétől, aki csak azt kéri, hogy szeressük őt, s legyünk vele.
Nincs olyan hogy lehetetlen. Lehet, hogy a lelkünket megnyugtatja, hogy a gyerek a kórházban jó kezek között van, de ez nem így van, mert a legfontosabban, amire a legnagyobb szüksége van, abban hiányt szenved, s csak alamizsnát kap a kórház dolgozóitól, a bömbölésével kicsikart pár percnyi odafigyelést, a valódi szeretet helyett.

Aztán mikor leugrom, hogy előrébb hozzam a kocsit, meg elintézzek egy-két dolgot, amíg a gyermekem apja levált, torokcsikaró tapasztalás ér.

A biztonsági őr akit megkérek rá, hogy nézzen rá időnként a kocsira, mert
a háromszáz forintos óránkénti parkolási díjat az udvarban sokallom, főleg több napra, s inkább a kórház előtt hagyom a kocsit az utcán, azt mondja, hogy ezt megbeszélhetjük másképp is, majd mond egy összeget, s persze nem tetszik, mert nem kevés, majd még hozzáteszi, hogy sok errefelé a kocsifeltörés. No ekkor kinyílik a bicska a zsebemben, persze csak gondolatban. Hogy a beteg gyerekem miatti nehéz helyzetemből még valaki nyerészkedne is?
S végigfut előttem, hogy kinek, melyik médiának szóljak, hogy ez változzon. De megint milyen tükör ez? Évelején húztam néhány angyal kártyát a transzformáció játékból. Az egyik a hatalom volt, a másik a becsület. Utóbbinak most értettem meg a jelentését. A nagyon beteg gyerek szülője sem állhat be ingyen az udvarba, még ha több hónapot is itt tartják, s van aki ebből nyerészkedik. Mekkkora érzéketlenség kell ehhez? Mint a keménydrogos, aki egy kis anyagért a saját anyját is eladná.
Én mégis azt mondom lássuk  a szépet a dolgokban. A gyerek meggyógyult, a kocsit ha feltörik, fizet a casco, süt a nap, jóidő van. Ők pedig majd elszámolnak a lelkiismeretükkel, vagy ha szerencséjük van, s valami vagy valaki ráébreszti őket, talán felismerik a miértjét, amikor hasonló helyzetbe kerülnek.
Tükör: hideg számító korrupt én, aki csak az újabb “megfejhetőt” látja bennem. Hát nem, így nem, nemtetszem magamnak. Nem lehetek ilyen. Pedig tükör ő is, ahogy mindenki az. Valami nagyon sötét mélységem mutogatja mostanában magát, egyik gyerekem kikeveredett a hasmenős mizériából, s most a másik kezdi: lázas, fájlalja a hasát, stb. Én sem érzem valami fényesen magam. Tegnap majdnem össze is törtem az autót, és én lettem volna egyértelműen a hibás. Bár ha belegondolok, még le tudtam volna fékezni. De az is lehet, hogy nem. A társam hamarabb észrevette, s szólt, így nem történt baj.
Tehát a sötét énem akar most teret nyerni magának. De minden árnyék a fény hiányából fakad, minden sötétség a szeretet hiánya. S ha valaki számítóvá, korrupttá válik, az is egy fajta pénzen vásárolt szeretet, hogy minél több legyen neki, ha már valahol valakitől, valószínű a szüleitől nem kapta meg azt a figyelmet, és szeretetet, s akik talán sokszor becsapták, hitegették, s végül semmit sem adtak főleg magukból, s ezért kell másokat is kihasználnia, becsapnia, lehúznia. Hiszen az ő szemében a szülő szintén nem ember, hiszen őt sem vették annak idején gyerekszámba, nem tisztelték gyermeki lényét, s hagyták, hogy ilyenné váljon. Hideggé és számítóvá. S ami nem véletlen persze, hogy pont egy gyermekellátó intézmény portáján dolgozik néhány szintén korrupt társával, ahol nap mint nap látja az aggódó szülőt, aki beérkezik a gyerekével, mert valami baj van, s nem érez szánalmat, mert őt sem szánták, ő érte nem aggódtak, neki az egész “érzelgősdi” teljesen hiteltelen, egészen addig, amíg egyszer majd a saját gyerekével fog bejönni azon a kapun, emberséget, megnyugtató szavakat, segítő kezeket keresve.
Nézzük meg az érem minkét oldalát, mielőtt ítélkezünk, mert ahogy nem minden arany, ami fénylik, úgy nem minden éjsötét feltétlenül gonosz is. Ennek tudatában már nekem is könnyebb őket látni, s nem ítélkezni fölöttük, s rágni magam fölöslegesen rajta. Figyeljünk egymásra.