A párom, a párom, a párom, ő nem akarja, nem látja, nem úgy érzékeli, hülyeségnek tartja, nem lehet vele beszélni erről. Hányszor jutunk vajon erre a pontra? Aztán telnek a hétköznapok tovább, s nem változik semmi. Pedig mi próbálkoznánk, de valami mégsem teljes, mégsem az igazi.
A napokban megkaptam a házunk rám eső tulajdoni hányad rész utáni illeték csekkjét. Több mint kétszázezer forint. Ő persze mérges lett, tiltakozni kezdett, azzal jött, hogy még hány bőrt akarnak lehúzni rólunk, s élhetetlenné tenni az életünk, stb.
Pedig nincs mit ragozni rajta. Több hangsúlyt fektetünk a nincs-re, mint a van-ra. S még így is jól állunk, mert tavalyelőtt felmérték a házat, idén kijöttek még egyszer, aztán megint eltelt pár hónap, s végül küldtek egy csekket, tételesen felsorolva, hogy miből adódik össze. Mert a törvény az törvény.
Olyan valóságos ez! Annyira beengedjük az életünkbe, benne élünk, lételemünk a nincstelenség.
Néhány napja egy délalföldi szállodában jártunk, ott töltöttünk egy éjszakát. A szállodavendégek szinte mind középkorú, vagy még idősebb házaspárok, üzletemberek. Egyetlen fiatalt sem láttam, a személyzeten kívül. Mi is csak a férjem szállodaszövetségi tag kártyája miatt, amely ötven százalék kedvezményt biztosít, keveredtünk oda.
S persze a válság, meg mindenféle negatív szóözön nyomja a tudatunkba a szegénység, korlátok, nehézség, fizetési kötelezettség, kevesebb fizetés, mint amiből bőségben tudunk élni, félelemkeltő áramlatát.
Van, akiből ez alapból hiányzik. Valahogy meg sem hallja mindezt, nem érdekli. S láss csodát, jómódban él. Úgy helyezkedik, úgy házasodik, úgy történnek vele a dolgok. Valahogy csak megtörténnek, de mindig jól keveredik ki belőle.
Kiút? Először is tévéstop.
S kicsit eltúlozva, lelki szemeim előtt rengeteg hangosbemondó jelent meg, amely túlharsog mindent arról, hogy
TÖKÉLETESEN MŰKÖDIK MINDEN,
LÉGY TUDATOS,
LÉGY JELEN,
LÉLEGEZZ,
ÁLLÍTSD LE A GONDOLATÁRAMLÁST.
HAGYD, HOGY MAGUKTÓL TÖRTÉNJENEK A DOLGOK VELED.
Aztán zene.
A negatív gondolatfoszlányok áramlani kezdenek felfelé, nagy sötét felhővé egyesülve, s emelkedve az ég felé, ahol összetalálkoznak a szinte mindent átvilágító, ragyogó fényű nappal, amely magába olvasztja, elnyeli, átalakítja. Fénye még ragyogóbb, még világítóbb, mint valaha. Az emberek mosolyognak. Feltölti őket a fény. Aztán elcsendesednek, magukba mélyednek, s lélekben összekapcsolódnak. A fény még ragyogóbbá válik, újabb sötét gondolatfoszlányokat törölve le, lökve ki a föld felszínéről. Erősödik a fény, míg bolygónk kinyitja a szemét, nagyot ásít, megrázza magát, s a sötét térből felpattan, feljebb dobja magát egy fénylő magasabb idősíkba. Az emberekből törlődik a sok rosszérzés, s ahogy ráközelít kamerám a földre, vidám, bolondozó, kiegyensúlyozott embereket látok mindenhol, s persze ragyog a fény. Gyönyörűen süt a nap.
S a tartozás?
Elképzelem az összeget, amint átutalom netbankon keresztül. Beírom a pontos összeget, miután már mindent kitöltöttem, s megnyomom a mehet gombot. Látom, ahogy a listámon kipipálom ezt a tartozást. Megkönnyebbülök. Tartozás letudva.
De mi van az újabb és újabb csekkekkel?
Mindennap “kapcsoljuk be” a hangosbemondót, képzeljük el a fent leírtakat, emeljük ki a Földet a sötétségből, s utána lássuk, ahogy befizetjük, átutaljuk a csekket. Ha másokon segítünk gondolatban, az milliószorosan megtérül. Főleg ma, a tízmilliószoros napon.
A tornyosuló váratlan kiadások pedig fogyni kezdenek, s egyszercsak azt vesszük észre, hogy kezd végre maradni is valami, miután minden havonta kötelező csekket kifizettünk.
De ehhez persze a párunk szemléletformálása is kell. A kollektív tudat emelésébe persze beletartozik ő is, ha gyakran csináljuk, az ő szemlélete is változni fog.
folyt.köv.