Energialenyomat és Önvaló

Kaptam a napokban egy háromjegyű csekket, éves leolvasás utánit,  az áramszolgáltatótól. Részletfizetést kértem, de mivel szerintük szerződést szegtem, és nem diktáltam rendesen az óraállásokat, azt mondták, csak egyben fizethetem ki. Hiába tiltakoztam, hogy egy havi fizetésem, gyedem, akármim nem fedezi ezt az összeget, az ügyintéző hajthatatlan volt.

Elszomorodtam. Hát valóban ennyire nem számít, ennyire nem számíthatunk egymásra? Hova tart ez a világ? Ennyire nem érdekel senkit a másik ember? S hogy egy olyan világban élünk, ahol rettegni kell a közmű és egyéb szolgáltatóktól, hogy mikor csap le, s küldi a végrehajtót, miközben írja sötétebbnél sötétebb, fenyegető, félelemkeltő, tudatlanul sötét mágiát űző leveleit.

Aztán, hirtelen, mint valami holtponton, átbillentem, s inkább erővé formáltam csalódottságom.

A legutóbb olvasott könyv hatására rákapcsolódtam a mindent feltöltő fényre, s elképzeltem, ahogy a házunk energiaburkából kiporszívózom a fájdalmas lenyomatokat. Aztán derengeni kezd a hajnal, a fény útjára indul, először lassan, majd egyre áthatóbban, szívja magába a sötétséget, s tölti fel, világítja át a legrejtettebb zugokat is. A házam a váram, tartja a mondás.

Azt szeretném, ha az otthonom, szinte együtt lélegezzen velem, kifejezze, azt aki vagyok, de ezt csak úgy tudom elérni, ha nem új építésű lakásban, házban élek, hogy előtte megtisztítom. Az előző lakók gondjai, fájdalmai, ugyanis ugyanúgy ott maradnak a falak közt, még ha a tulajdonosok el is költöznek onnan. Tárgyak is őrzik a lenyomatot, ezért nem árt mindent semlegesíteni. A semmiből felbukkanó rosszkedv, a negatív gondolatfoszlányok, amiket nem értünk, hogy miért, meg honnan jutottak eszünkbe, mind a tárgyaink előző tulajdonosainak, életszilánkja is lehet.

Ezért jó ha az otthonunkat egy nagy vakító napfénygömbben képzeljük el, amely minden lenyomatot semlegesít, a porszívózás gyakorlat megerősítéseképpen is.

Kérjük meg a testünket, hogy az életünk során bevitt káros anyagokat semlegesítse, anélkül, hogy ártana mindez nekünk, de megtehetjük ezt ugyanabban a fénygömbben is állva, látva, ahogy a testünk minden egyes apró sejtje egy villanásnyi idő alatt fénnyel telt energiatestté válik, amely a ragyogás közepén olyan, mint egy víztestű emberi forma, amelynek nem árt sem tér, sem anyag, sem idő.  Az önvalónk áll ott életnagyságban, a tökéletes anyagból gyúrt, Isteni lélekdarab, lényünk legvalósabb, legtisztább része. Mert, minden más, csak kivetítés, látszat, illúzió. Egyedül az Önvaló, a való.

A közmű meg társaira pedig ráragyogok fényességemben, szeretettel, s csodamód nem látom a számlákat kibocsátók, szerződéseket megfogalmazók helyén senkit és semmit. Azt látom, ahogy hullik szét darabjaira, a tükör, a pszeudo világ hamis játéka, amely elzárni próbál ettől a fénytől, hogy ne lássam tisztán valóságomat.

A félelem keltette valótlan világ hamvain, mint a főnixmadár mások is ébredeznek, s ragyogni kezdenek, kezüket széttárják, s hálát adnak. Bevégeztetett. Új világ jön. A visszaszámlálás megkezdődött. A pólusok lassan új helyükre kerülnek, a Föld feljebb emelkedik. De addig is, még több fény, még több szeretet kell ennek a világnak. Mert mikor közeledik a hajnal, az éjszaka egyre sötétebbé válik.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.