Vissza a múltba

Van úgy, hogy ott kísért mindennapi tetteinkben, cselekedeteinkben a múltunk, (mint a számtalan apró kis fecske a ház falán), s mégcsak nem is tudunk róla. Ráadásul nem is tehetünk róla. Mert amit például a szüleink elrontottak, belénk építettek, azt szinte észre sem vesszük. Ilyenkor jön a tudatosság.
Én például gyakran észreveszem magamon apám keménységét, ahogy rászólok a gyerekre, vagy ahogy reagálok a vitában. Ezt nem belém nevelte, ezt csak tükrözte, s belémivódott. Tudatosan kerülöm mostmár a konfrontálódást az emberekkel, bár leckék ezek is, de szelídnek lenni sokkal jobb, mint támadónak vagy védekezőnek. Tény, hogy nagyon tudok cinikus és kemény lenni, ha helyzetbe hoznak, s olyankor érzem a vibrálást meg az erőt magamban, magam körül, de ez a másik oldal, amit csak ha nagyon muszáj, akkor engedek bekapcsolni. De jobb, ha nem kerülök ilyen helyzetekbe, mert utána hiába győztesen kerülök is ki belőle, még sokáig foglalkoztat, s játszódik le bennem újra és újra.
Tudatosan kezelve, figyelve a dolgokat, már nem megyünk bele konfliktussal teli helyzetekbe, mert látjuk hogy milyen “véletlenek” voltak az előszelei ezeknek a tapasztalásoknak, s mivé fajul, ha átéljük, megéljük. Főleg ha olyan emberekről van szó, akiket nem tudunk csak úgy kikerülni, mert valamilyen szinten az életünk, tapasztalásunk részei. Már minden oldalról átlátjuk a helyzetet, s inkább egy mosolyt küldünk nekik, mert megértjük, hogyha látszólag kellemetlen is, hosszú távon mégis minket szolgál ez is, mint minden más.
Nem feltétlenül azt kell átadni, amit hoztunk magunkkal, ideje megszűrni a belénk programozott dolgokat. Ha visszamegyünk a múltba, gondolatban, meditációban, s vannak fájó helyzetek, amikre nem szívesen emlékszünk, öleljük át a résztvevőket, vagy fogjuk meg a kezüket, s mondjuk nekik a szokásos hármast: szeretlek, sajnálom, bocsáss meg.
Tudom, hogy ismétlem magam, s már írtam többször erről a hármasról, de úgy épül be, ha gyakran csináljuk, különféle helyzetekre alkalmazva. Régebben Murphy: Tudatalattid csodálatos hatalma című könyvsorozatából másoltam ki rezgésemelő imákat, s azt olvasgattam nagyon gyakran.
Ez a hármas viszont sokkal egyszerűbb, s ugyanolyan hatásos, ha mélyen át is érezzük, amit kimondunk.
Volt egy olyan gyakorlatom is, hogy elképzeltem magamat, ahogy mindenkihez odalépek, s megölelem vagy csak annyit mondok neki, hogy szeretlek. Remek rezgésszintemelő gyakorlat. Mostmár hozzáteszem a másik két szót is. Nem egyenként lépek oda mindenkihez, hanem egyszerre. Annyi van belőlem, ahány ember van a földön, s mindegyikhez külön-külön, de mégis egyszerre lépek oda. Próbáljátok ki, nagyon jó érzés:)

Az élet játék, tanuljuk meg élvezni is.

Egymás szemében

Magfalva, Gomba mellett egy önálló település. Lakói a természetes életmód hívei, mindent maguk készítenek, szalma-, vályogházakat építenek, kemencében sütnek, biogazdálkodnak. Még kevesen élnek ott, de sokan járnak ki oda, s segítenek gyümölcsfákat telepíteni, építkezni, kézműves mesterségeket tanulni és hasznosítani, hogy fejlődjön, szépüljön a hely, s élhetővé váljon még több betelepülő számára.
Géczy Gábor a terület tulajdonosa, jelenleg népi gyógymód tanfolyamokat tart, aki mellesleg asztrofizikus. A Régió 4 újságnak készítettem vele interjút néhány hónappal ezelőtt, s a sok érdekesség mellett, amiről beszélt, egy valami nagyon elgondolkodtatott: azt mondta, van a nő és a férfi, összeházasodnak, gyerekeik születnek, kocsit vesznek, felépítik a házat, garázst, csinosítgatják, szépítgetik, aztán mikor már nincs mit csinálni, a ház különböző szögleteibe húzódnak, egyre távolabb vannak egymástól, s végül elválnak.
Régen ez nem így működött: voltak közösségek, egymást segítették, ha az egyiknek kész lett a háza, mentek, segítettek a másikét felépíteni, stb. Elidegenedés van az emberek között, s Géczy Gábor ezt akarja visszafordítani, egy pici maggal, egy kisebb közösséggel, amely példaértékű lehet, hogy egyre több ilyen “falu” szerveződjön.
Csapó Ida is mostanában arról ír a blogjában, hírleveleiben, hogy ha nem működik egy házasság, merjen kilépni belőle a nő, mivel női blogot vezet, de persze ez férfiakra is vonatkozik. Igaza van, mert sokan csak azért maradnak egy rossz kapcsolatban, mert anyagilag nehéz lenne boldogulni, főleg több gyerekkel, de kellő erővel ki lehet lépni belőle.
S ha belegondolok, ez is miről szól? Mármint a rossz házasság, amelyből nem mer kilépni valaki. Nem akarunk saját sorsunk kovácsa lenni, úgymond, hagyjuk, hogy mások irányítsanak, de mivel ez nekünk sem jó, végül a teljes eltávolodáshoz, elidegenedéshez vezet mindez. Aztán vagy elválunk, s hibáztatjuk a másikat, vagy belebetegszünk, s meghalunk. Tudom szélsőséges példák, de elég általános ez, nem? Mi formáljuk az életünket, s hogy hova jutunk a másikkal, az sokban rajtunk is múlik.
De persze van olyan, hogy tévedünk, beleugrunk egy házasságba, elvakít a szerelem, s mikor a rózsaszín köd elszáll, kiderül, hogy egyáltalán nem olyan, mint amilyennek elképzeltük álmaink lovagját, hercegnőjét, s már nem tudunk, nem akarunk vele élni. De ha tudatosan választunk, s később vannak is nehézségek, meg tudjuk oldani, beszélni, át tudjuk vészelni, túl tudjuk élni, együtt, egymással, egymásért. Hiszen a gyerekeinknek mindkettőnkre szükségük van, s amíg működik, ne hagyjuk veszni ezt az állapotot, hiszen sok sérülést, drámát, fájdalmat kerülhetünk így el.
Sértődések helyett, inkább beszélgessünk, s tanítsuk meg a gyereket is erre, hogy megtanulja elmondani, hogy mi bántja, s ne magába zárja, s persze hallgassuk is meg, ha beszélni akar.
Bár minden tapasztalás, legyen az akármilyen rossz is, a fejlődésünket szolgálja, egyfajta fok, mérföldkő, amely a változást segíti, erősíti, hiszen nincsenek véletlenek. Talán, az együttélés példájára visszatérve, az önállóság felvállalása, sokaknak ez a dolguk a válással, megélni önmagukat, erejüket, visszakapni önbizalmukat azáltal, hogy a saját lábukra állnak.
De szerintem sok esetben nem a másik fél a hibás, mindezért, s nem is az egyik, hanem a hibás nevelés. Persze nehéz jól csinálni, mondhatjuk, de figyelni kell az intő jelekre, s egy félénk, visszahúzódó gyerek önbizalmát erősíteni kell, hogy felnőtt korában ne kerüljön például ilyen helyzetekbe. Hiszen a boldogsága nekünk is fontos, hogy boldogulni tudjon, kiegyensúlyozott legyen, s mivel mi vagyunk a legfontosabb tükör neki, amelyet magába szív, és utánoz, figyeljünk oda arra, hogy mit tükrözünk vissza neki, akár a társunkkal megélt mindennapokban.
Az önbizalom erősítésre meg remek dolog a sport például, olyan sport választása persze, amelyben a gyerek örömét leli, hiszen a sikerélmények mellett, kitartást tanul, alázatot, a további sok más előnye mellett.
Magfalvát pedig ajánlom mindenkinek, akár egy kirándulás erejéig, Gomba után kicsivel, Monor előtt. Érdekes, hogy sokszor a mellékutak mellett találhatók az értékes helyek, energetikai központok, nem? Magfalvának is van energetikai csomópontja, pont olyan, mint Tápiószentmártonban, az Attila dombnak. Csak ezt jóval kevesebben ismerik, pedig itt még belépőt sem kell fizetni.

Mozgásos tudatos masszázsos nevelés

Valahogy csak belülről, ösztönösen figyelni, tudatosnak lenni, ez a jó nevelés titka szerintem. Akkor észrevesszük, amit meg kell látni. Persze lehet erre mondani, hogy fáradtak vagyunk, nemtudunk mindig figyelni, stb, s ez így van jól, de ha egyre többször csináljuk, s emlékeztetjük magunkat rá, akkor egyre gyakrabban menni fog. Akkor időben vesszük észre, ha épp valami baj érné, még ha apró is, időben szólunk, mielőtt megtörténik az akármilyen apró kellemetlenség, stb. Pont akkor lépünk be a szobába, mielőtt valami baj történne, s időben meg tudjuk akadályozni.
A mozgás is ilyen. Ösztönösen rá lehet érezni, hogy mi jó a babának például. Sokan sokféle tanácsot adnak, szakemberek is, s sokszor a lényeget meg nem veszik észre. Sablonok, átlagok szerint dolgoznak, hiszen ez a bevált módszer, de mindenki egyéni, s persze meg kell hallgatni őket, de nem mindig válik be az általuk javasolt út. Ők sem elég tudatosak, persze tisztelet a kivételnek, amit nem kell, túlaggódnak, s fölösleges vizsgálatokra küldik az embert a babájával, s amit meg észre kéne venni, azt meg nem látják meg. (Saját és környezetemben szerzett tapasztalat)
Fejleszteni az izomzatát mi magunk is tudjuk, ezért kapott ekkora teret a babamasszázs manapság. A lényeg, hogy hallgassunk az ösztöneinkre, mert akkor nemtudjuk elrontani. Ha félelemmel telve kezdünk bele, akkor inkább ne csináljuk, bízzuk másra, mert többet árthatunk, mint használhatunk. Higyjük el, hogy jól csináljuk. Akkor jól is fogjuk. A hit hegyeket dönthet:)

A nagyobbakat ugyanúgy lehet és kell masszírozni szerintem. Időnként megkérem a lányomat, hogy tapossa meg a hátamat. Utána azt kéri, hogy cseréljünk. Hát, az kicsit durva lenne, ha én állnék az övére, úgyhogy kézzel szoktam, kicsit megnyomkodom, s masszírozom. Szereti.

Meg egyáltalán, az érintés fontos nekik, hogy érezzék a közelségünket. Figyelek arra, pl. hogy amikor mindenáron az ölembe akar mászni, bármennyire is terhes, mert épp folyamatosan izeg-mozog, ne hárítsam, csak amikor már vagy ötödször mászik ki-be az ölembe, s rajtam tornázik. Olyankor aztán megelégelem, s lerakom. Nem veszi ilyenkor már zokon. Ha egyből hárítanám, megmaradna benne, s csak gyűlne-gyűlne, s gyúrná be a kis tudatalattijába.

Tegnap egy négy év körüli kisfiú a védőnőnél, azt mondta, hogy most ő nem fog sírni, amíg megcsinálják a szokásos vizsgálatokat. Aztán mikor rá kellett állni a mérlegre, eltőrt a mécses. Anyukájának ölbe kellett venni, s úgy mérték meg. Nekem ez furcsa volt: az én lányom sosem volt ilyen, s nem is értettem, hogy mitől borult ki szegényke. Félénk, gondolom, de ennyire? Biztos több minden van a háttérben, amiről nemtudok, s ha belegondolok, valójában bátor, mert ő megmondta, hogy ő megpróbálja legyőzni a félelmét, csak most nem sikerült neki, de legalább megpróbálta. Nembaj, majd legközelebb. Csodálatosak a gyerekek:)

Feszültségoldás

Fájdalom. Mélyről előtörő, elemi erővel ható. Hagyni kell, hogy előbújjon. Utána megkönnyebbülünk.
Manapság a legtöbb ember mindent magába folyt. Nem látszik a szembejövőn öröm vagy bánat, csak közöny. Pedig mennyi érzés, mennyi indulat, mennyi fájdalom lakik egy ember lelkében! A gyerekek nem szégyellik az érzéseiket, ők akkor és ott bömbölnek, hisztiznek, ahol épp jólesik nekik, lehet az a legforgalmasabb bevásárlóközpont is. És ez így van jól.
Éreztétek már, hogy egy feszültségoldó sírás után, valahogy tisztábbak lettetek? Valami megváltozik ilyenkor, valami könnyebb lesz. S a gyerekek hányszor választják ezt az utat, ha valami nem kedvükre való? Rengetegszer. Hiszen így jóval könnyebb, elengedni, feldolgozni, megtisztulni, s tovább lépni. Ők nem időznek, nem agyalnak sokáig egy-egy történésen, amíg kicsik, bömbölnek maximum, hogy céljukat elérjék, aztán elfelejtik. A baba is mindent, ami nem jó neki, sírással fejez ki. A sírás tehát egy tökéletes kommunikációs eszköz, arra, hogy figyeljenek ránk. De mi van, ha csak feszültségmentesíteni szeretnénk, kiengedni a gőzt, akár egy alapos bőgéssel is? Ha a gyerekek előtt tesszük, ők megijednek, s velünk sírnak. Ha pedig más meghallja, meglátja, ő legalább vigasztalni próbál, bár nem mindig jó ez sem. Lényeg, hogy merjünk bőgni, jó az, időnként, bármikor, mások előtt, mások nélkül, ahogy jólesik. Tisztábbak leszünk, megkönnyebbülünk utána.

Döntéseink súlya

Döntések. Kicsik és nagyok, jók, rosszak, helyesek, helytelenek. Mint mindennek ebben a világban, két pólusa van. Ha az egyik mellett döntünk jobbra megyünk, ha a másik mellett, balra. De van olyan hogy jó vagy rossz, helyes, helytelen? Nincsen. Mindegyik egy tapasztalás. Egy irány. Meg lehet bánni, vagy lehet örülni neki, de semmi más, csupán tapasztalás. Más dolga nincs is. S valójában egyáltalán nem nehezek. Mondjuk időnként, döntésképtelen vagyok, vagy nehezen tudok dönteni. Gondoljuk végig, mitől félünk? A döntésünk súlyától? Pedig nincs súlya, pillekönnyű, s valójában nem is létezik, illúzió, egy kapu, amely két irányba mutat. Ha elengedjük a súlyát, s becsukjuk a szemünk, láthatjuk mindkét variációt, vagy akárhányat, mielőtt döntünk bármiben, s még ha nehéznek is érezzük, de amellett döntsünk, ami igazán jó érzést kelt bennünk, megnyugtat minket, megkönnyebbülünk tőle. Még ha az eszünk azt sugallja, hogy nem ez a megfelelő. Az érzésre hallgassunk, ez vezet át, segít továbbélni, játszani az élet nevű játékot, s akkor nem lesz semmi baj. Megtanuljuk fokról fokra egyre könnyebben venni az akadályokat, észrevenni a jelzőpontokat, átértékelni a mindennapokat, s minden reggel csodavárással kezdeni a napot, mert csodák történnek folyton velünk. Kell hogy lássuk is mindezt végre.

Szimbólumok

Tudom nyár van, s ilyenkor előbújnak legyek, szúnyogok, bogarak, minden ami nem kell, én mégis róluk írok most. Mindenkinek van saját szimbólumrendszere. Megfigyeltem például, hogy ha fekete rigót látok, amerre tartok akkor éppen, az rendben van, jó úton járok minden értelemben. A seregély, ha feltűnik, valamilyen váratlan hír, információ érkezik az életembe. A toll, madártoll, éppen előttem, bárhol megjelenik, az éppen aktuális gondolat, ami foglalkoztat hiábavalóságát jelenti. Ha vezetek éppen, s “átrohan”:) előttem egy galamb, lassítanom kell. Mindig bejön. Biztos, hogy valami történik ott előrébb, pl. egy kamikázé előző a szembejövő sávban, stb. De mivel lassabban megyek, elkerülöm a bajt. A legyek folyamatosan kellemetlenkednek. Ha valaki erősebb indulatokat küld felém, hirtelen megjelenik egy darázs vagy méh, ugrottam már fel a szobában a székről, mikor váratlanul megjelent, az erkélyajtón repült be, majd kilencven fokos fordulattal nekem akart rontani. Egy ruhadarabbal védekeztem, szerencsére megúsztam, ahogy jött el is ment, kirepült a nyitott ajtón. Szóval a legyek. Érdekes, ahogy most írok róluk, eltűnt mindegyik. Pedig eddig itt kellemetlenkedtek. Tudatossá váltam, már nincs hatalmuk felettem.:) Gondolatfoszlányok ők is, energiadarabok, kellemetlen érzések megtestesítői. Hiszen hiába hesegetem el, visszajönnek, mindent összemászkálnak. Régebben a szúnyogok ellen volt egy bevált technikám: elképzeltem magam köré egy energiaburkot, fényeset, szerettel telit, amely annyira sugárzott, hogyha abba szúnyog betette a szárnyát, nyomban holtan rogyott össze. De ez a verzió annyira nem tetszett, így inkább elképzeltem, hogy belerepül, fénygolyóvá válik ő is, majd kipattan, s mint egy számítógépes játék, eltalálja a többieket, akik szintén fénygolyókká válnak, s ez így megy a végtelenségig. (Persze azért a fecskéknek is hagyni kell valami ennivalót) De visszatérve a legyekre: ő az az energia, aki folyton kellemetlenkedik, levakarhatatlan, ha elzavarom, kicsit messzebbről figyel. Ha meg lecsapom egy légycsapóval, hamarosan jön a másik. A folyton beszélő lányom, mikor először látta, hogy mire való a légycsapó, hirtelen elcsendesedett. Kicsit megilletődött. Én sem szeretem az ilyen megoldásokat. Ezért keresem a spirituális eltűntetés módját. De egyenlőre csak a légycsapós verziót ismerem.:)

Pecsétek, vonzás törvénye

A napokban fejeztem be Száraz György legújabb könyvét, amely a kristálykoponyákról szól. Ő is ír a vonzás törvényéről, de nem úgy, ahogy manapság divatos: bevonzhatsz bármit, csak rajtad áll, stílusban. Ő azt mondja, azt tudod bevonzani, amivel dolgod van, amit felvállaltál ebben a ciklusodban. Ezért teremts először elérhetőnek tűnő dolgokat, ne a legvadabb álmaidat akard egyből elérni. Lépésről lépésre haladj. S mivel a karma átírható, idővel, mégha nem is volt betervezve talán azt is eléred. Ha tényleg ezt akarod. Ha viszont nem, akkor felesleges erőködnöd. Pecséteket is tanít, konkrátan Mihály arkangyal energiáit megidéző pecsétről ír.
Erről eszembe jutott egy gyakorlat. Sokszor emlékeztetnek a lányom rajzai az Atlantiszi Angyalok könyvön megjelenített angyal hívó pecsétekre. Ha rajzol valamit a gyermek, ne szabjunk korlátot fantáziájának, mondjuk neki, angyalt hívtál? Ő úgyis tudni fogja, hogy igen vagy nem. S ki is javít minket, s majd rajzol olyat, ami tényleg egy hívó pecsét, s kérjük meg, hogy mutassa be nekünk a megidézettet. Hogy hívják, mit erősít, mit sugall neki? Mit üzen nekünk? Hogyan tudja mindezt a hétköznapjaiba beépíteni? Kérdezzük meg milyennek látja, ha behunyja a szemét? (Ha esetleg ijesztőnek, akkor kérjük meg, hogy távozzon, s kérjük meg a fényangyalokat, hogy segítsenek helyreállítani az egyensúlyt) S mit üzen nekünk? Miért jelent meg a világunkban? Mondanivalója van számunkra? Ha igen, kérjük meg, hogy tegye meg. Ha elmondta, köszönjük meg. Kérjük meg, hogy építse be mindezt a tudatalattijába, s ha bármikor szüksége van rá, megerősítésként elő tudja hívni. Ha az angyal szépnek látja őt, pedig ő éppen nem érzi magát szépnek, fogadja el, s tegye el magában, hiszen az angyal a maga teljességében látja, nem pedig belső, pillanatnyi rossz érzései által. Attól ő még szép és teljes, még ha nem is érzi abban a pillanatban. Kérjük meg, hogy engedje át magán az érzést, amit az angyal sugall neki. S ha már mosolyog, engedjük a fénylényt útjára.

Kincs

Mindig spontán jön. Mint valami történés. Nemtudom megmagyarázni. Csak megtörténik. Írok, és megszületik, valami kikerekedik, sikerül. Aztán jön ő, a törő-zúzó, romboló, felemelő és imádnivaló tündérkirálynő, a kizökkentő kicsi lány, s más irányt vesz a történet, a kerek egész.
Amikor gyermekünk születik, s látjuk pici kezeit, törékeny, de mégis erős kicsi testét, főleg mikor először éljük át ezt, átfut rajtunk a félelem. Vajon mindig minden helyzetben megtudom védeni, tudok vigyázni rá? Én gyakran mondogatom, fényangyalok vigyázzatok rá most. Akárhova megy, akárhol van, s akkor főleg, ha mással van, oviban, nagyszülőkkel, stb.
Aztán nagyobb lesz, önállóbb, s kevésbé kell fizikailag vigyázni rá, de szellemileg annál inkább. Mert szívja, mint a szivacs, befelé a világot, a tapasztalásokat, oviban, játszótéren, stb. Nyitott és fogékony. Könnyű elrontani.
Pl. mikor néhány napot az egyik nagyszülőknél tölt a lányom, egy kis pukkancsot kapok vissza, aki azt gondolja, hogy ideje átvennie a hatalmat, s minket a szüleit is úgy ugráltathat, ahogy a nagyszüleit szokta. Szerencsére néhány óra alatt visszarázódik, mert nem ugrok neki, hiába várja el, s egy idő után, esetleg egy hiszti után, kiegyensúlyozódnak az energiák, s helyre áll a családi béke. (S már az öcsit sem akarja kidobni a szemétbe:))
De hogy lehet egyensúlyban tartani a tapasztalásait? Pl. kérdezgessük, vegyük rá, hogy meséljen, főleg ha nem velünk volt valahol. Ha annyira nem akar, vagy nehezebben nyíló gyerek, először meséljünk mi, mit csináltunk, mit láttunk, mit éreztünk, amíg ő nem volt itthon. Így már szívesebben mesél, mert úgy érzi reagálnia kell, neki is át kell adni a tapasztalásait. Bevezethetjük, hogy esténként, elalvás előtt összefoglaljuk hogy mi történt aznap. Azt is végig beszélhetjük, hogy másnap mi lesz, megteremtve a jót. Ha valami foglalkoztatja, segítsünk neki megkérni a tudatalattiját, hogy álmában kapja meg a választ. Ha valami fontos esemény előtt áll másnap, beszéljük át vele, hogy mi fog pontosan történni, főleg ha kicsit fél is tőle. Menjünk bele minél részletesebben. Érezzük a szagokat, a tárgyak tapintását, lássuk milyen idő van, eresszük át a jóérzést magunkon, miközben sikert ér el a gyermek. Legyünk benne, legyünk vele, legyünk jelen. Éljük át. Mert így minden sikerül.

Filmekről, önmagunkról 2.

Újabb linket ajánlok, www.miner.hu. Sok érdekes, tartalmas cikk van rajta. A www.lurkovilag.hu pedig ovisokról szól nekünk szülőknek.
Visszatérve a filmekre: nagy rajongója vagyok a Médium c. filmnek és a Szellemekkel suttogónak. A Supernatural-t is néztem, de egy idő után sok lesz belőle. A Született feleségeket szintén imádom. S hogy jön ez a gyerekvalláshoz? Pl. mi van, ha a gyerek a szellemekről kezd kérdezősködni? Nálunk még játékosan megy, hiszen egy nagy mesevilágban él a lányom a maga három és fél évével, s időnként elkiáltja magát: jaj, egy szellem, s elbújik, de ez nem komoly, látom, hogy csak játszik, s nem valódi szellemet látott, hanem általa kitalált szerepjátékról van szó. Nos, ha ezzel szembesülünk, ne ijedjünk meg a kérdéstől, hiszen, bármennyire hihetetlen, ez is hozzátartozik a világunkhoz, s ők bizony, már egyre tisztábban látnak. Szóval nyugodtan, higgadtan, mondjuk el neki, ha ilyesmiről akar velünk beszélgetni, hogy halott emberek lelkei, akik ha gyakrabban megjelennek egy kisgyermek előtt, aki látja őket, valószínűleg segítséget kérnek, valami miatt nem tudnak elszakadni ettől a világtól. Tudom, hogy a Szellemekkel Suttogó is erről szól, de sokszor a filmek is tanítások, s valójában pont ez a lényegük, hogy kezdjük tudni elfogadni ezeket a létezéseket. Jöhetek azzal, hogy a média pszeudo világot teremt, s a hiradóból áradó ocsmány mocsok, amivel szennyezik nap mint nap a tudatalattinkat, mind nem a valóság, hanem egy kapuőr által kitalált, moderált pszeudo valóság, de nem az a lényeg. Hanem az, hogy csodák is történnek a világban, és szellemi jelenések is. De erről nem szólnak a hírek. Ezért vannak ezek a filmek. A Supernatural, magyarul Odaát c. filmben pl csomó olyan technika is van, amely azt mutatja be, hogy mit kell tenni, ha mégsem olyan barátságos az a szellem. De lényeg a lényeg, ha magas rezgésszinten tartjuk magunkat, gyerekünket, tehát nem panaszkodunk, ha kiabálunk, gyorsan lehiggadunk, s megbeszéljük a gyerekkel, hogy miért voltunk mérgesek, s mondogatjuk az imát, amit az előző bejegyzésemben írtam, naponta többször is akár, akkor sok baj nem érhet, sőt. Vigyáz ránk a mindenható. Köszönöm, hogy elolvastad mindezt:) hálás vagyok:) Légy te is az:)
Kapcsolódó:

Filmekről, önmagunkról 1.

Köszönöm szépen Fényangyalok

A minap beszélgettem a lányommal. Meséltem neki az angyalokról, és egy kislányról, aki tündérhercegnő akart lenni, de ehhez át kellett jutnia egy sötét erdőn. Útközben mindenkin segített, és amikor megijedt, a fényangyalok segítségét kérte, akik mindig megvilágították az útját, s látta, hogyan tud továbbhaladni, eleséget találni, segíteni az elesetteken.