Aztán valahogy idő előtt mégis vége szakad. Vérdarabokban távozik a kis élet, akihez annyi nagy reményt, álmot, jóérzést fűztünk. Miért? Kérdezzük magunktól? Mit nem csináltam jól? Miért? Kérdezzük a körülöttünk élőktől. Mit nem csináltunk jól? De lényegi választ senki sem ad, ami igazán megnyugtatna minket.
Nem volt még itt az ideje, vagy nem lett volna egészséges, s jobb most, mint később, ezek a bevált sablon, szinte már közhely számba menő, de mégis megnyugtatóan hangzó állítások, s talán minket is megnyugtatnak kicsit.
De a választ magunkban kell megtalálnunk. Vajon mi nem volt elég érett még bennünk, hogy végig tudjuk csinálni? Mi az amit nem dolgozunk fel saját nőiességünkkel kapcsolatban? Hiszen mi nők, ha valami bánt minket, a méhünkbe temetjük, oda zárjuk el. Vajon mennyi bánata van ezen testrészünknek, amire nem figyelünk, s nem hallgatjuk meg? Kilöki magzatunkat, nem tartja meg, miért lázad ellenünk?
Személyesítsük meg, vetítsük ki magunk elé, s beszélgessünk vele. Kérdezzük meg mi bántja. Mondjuk neki, hogy szeretjük, s sajnáljuk, ha megbántottuk, vagy ártottunk neki, s hogy bocsásson meg. Legyen a szövetségesünk, s ne az ellenségünk.
A gyermekünké főleg, nyújtson neki biztonságos otthont, növekvési lehetőséget. Simogassuk meg, s kérjük meg a fényangyalokat, hogy erősítsék, növeljék az energiaszintjét. Lássuk ahogy mosolyog. Öleljük át, s olvadjunk egybe vele.
Lássuk, ahogy megszületik a gyermekünk, érezzük az örömöt, ahogy a karunkban tartjuk. Éljük át a mindennapokat, ahogy becézgetjük, gondoskodunk róla, s ahogy ránk mosolyog. Legyünk jelen a pillanatban, s képzeljük el minél többször.
'lélek' címke archívuma.
Van úgy, hogy egy csöpp lény fejlődésnek indul a szívünk alatt, s mi még csak észre sem vesszük. Aztán jönnek a tünetek, s a sokféle reakció, vagy időben jött vagy nem, s ha igen, s vártuk már, indul a tervezés időszaka, s a sokféle kérdésre a sokféle válasz megrágása, elraktározása, kiszűrése. Telnek a hetek, még az elején tartunk, de már gondolatban a szülőszobán vagyunk.
Egy újabb tapasztalás. Mi van ha már van elég gyerekünk, s egy lélek mégis úgy dönt, hogy márpedig nálunk akar testet ölteni? De mi nem akarjuk ezt valójában, mert nem érezzük még késznek rá magunkat, úgy érezzük nemtudunk eléggé figyelni majd rá, hiszen a többiek is kicsik még, s végén csak kiabáló, fáradt nyúzott anyának álcázott hisztérika jutna mindenkinek. Az elme persze pörög, mutatja az újabb és újabb utakat, lehetőségeket, mert mi van ha így vagy úgy vagy amúgy lenne.
De nézzünk mélyen önmagunkba. Valóban ezt akarjuk? Nézzük meg kilenc hónap múlva magunkat és környezetünket, aztán tíz majd tizenkét hónap múlva. Hogy nézünk ki? Boldogok vagyunk? Kiegyensúlyozottan működik minden körülöttünk? Milyenek a színek? Jóérzés belegondolni? Ha igen, akkor vállaljuk, s engedjük növekedni. De ha nem, akkor csukjuk be a szemünket, kicsinyítsük le egész parányira magunkat, s lépjünk be a méhünkbe, (ha nekünk nincs a párunkéba:)). Keressük meg a magzatot, s az ezüstzsínoron hozzácsatlakozott lelket kérjük meg, hogy jelenjen meg előttünk. Elképzelhetjük a méhünket egy hatalmas teremnek is, amelynek közepén kényelmes fotelek és egy asztal látható. Üljünk le, s kínáljuk hellyel ezt a lelket is. Kérjük meg, hogy csukja be a szemét. Milyennek látjuk őt? Nézzük meg alaposan, érezzük őt. Még mindig meggondolhatjuk magunkat, s ha úgy érezzük testet akarunk adni neki, mosolyogjunk rá, öleljük át, s fejezzük be a meditációt. De ha biztosak vagyunk a döntésünkben, érezzük, hogy elönt minket a szeretet és az Univerzum békéje. Koronacsakránk megnyílik, s átáramlik rajtunk a hála, s jóérzés, a földcsakránk is kinyílik, s beáramlik a Föld békéje s szeretete. Szívcsakránkból irányítsunk felé egy rózsaszín vagy zöld fénynyalábot, s lássuk ahogy belép az ő szívébe, s feltölti a lelkét. Mondjuk el neki, hogy mennyire hálásak vagyunk, hogy megismerhettük őt, s nagyon szeretjük, s köszönjük, hogy ezt a tapasztalást általa megélhetjük, de úgy érezzük, hogy még nem jött el az ideje annak, hogy testet adjunk a számára, nem érezzük még késznek rá magunkat, úgy érezzük, hogy most időre van szükségünk.
Ha elfogadja a döntésünket, kérjük meg, hogy bólintson egyet, s lássuk, ahogy a megtermékenyült petesejt egyre kisebb és kisebb lesz, míg végül teljesen felszívódik.
Ha úgy érezzük, hogy nem fogadta el a döntésünket, beszélgessünk tovább vele. Legyünk őszinték, és végig a szeretet szóljon belőlünk. Tartsuk fent ezt a szeretettel teli állapotot. Ismételjük meg a meditációt minden nap többször, amíg úgy érezzük sikerül vele megbeszélnünk. De ha nemtudjuk meggyőzni, gondoljuk át újra, mielőtt a fizikai szinten megvalósított döntésekig jutunk. A Hellinger terápia pont az ilyen nem elfogadott, de mégis tovább hurcolt lelkekről szól, akik odatapadnak, ottmaradnak az élők életében, (meg még sokminden másról is) s csomó olyan dolgot okoznak: függőségek, betegségek stb, amiknek nemtaláljuk az okát. Valójában az ő el nem fogadottságuk, kirekesztettségük bújik meg emögött. Akit bővebben érdekel a téma, ajánlom figyelmébe Jung Kinga barátnőmet, aki professzionális családállítással foglalkozik, s a boldogasszonyvolgye@gmail.com e-mail címen lehet hozzá bejelentkezni, tőle kérdezni.
De nézzünk mélyen önmagunkba. Valóban ezt akarjuk? Nézzük meg kilenc hónap múlva magunkat és környezetünket, aztán tíz majd tizenkét hónap múlva. Hogy nézünk ki? Boldogok vagyunk? Kiegyensúlyozottan működik minden körülöttünk? Milyenek a színek? Jóérzés belegondolni? Ha igen, akkor vállaljuk, s engedjük növekedni. De ha nem, akkor csukjuk be a szemünket, kicsinyítsük le egész parányira magunkat, s lépjünk be a méhünkbe, (ha nekünk nincs a párunkéba:)). Keressük meg a magzatot, s az ezüstzsínoron hozzácsatlakozott lelket kérjük meg, hogy jelenjen meg előttünk. Elképzelhetjük a méhünket egy hatalmas teremnek is, amelynek közepén kényelmes fotelek és egy asztal látható. Üljünk le, s kínáljuk hellyel ezt a lelket is. Kérjük meg, hogy csukja be a szemét. Milyennek látjuk őt? Nézzük meg alaposan, érezzük őt. Még mindig meggondolhatjuk magunkat, s ha úgy érezzük testet akarunk adni neki, mosolyogjunk rá, öleljük át, s fejezzük be a meditációt. De ha biztosak vagyunk a döntésünkben, érezzük, hogy elönt minket a szeretet és az Univerzum békéje. Koronacsakránk megnyílik, s átáramlik rajtunk a hála, s jóérzés, a földcsakránk is kinyílik, s beáramlik a Föld békéje s szeretete. Szívcsakránkból irányítsunk felé egy rózsaszín vagy zöld fénynyalábot, s lássuk ahogy belép az ő szívébe, s feltölti a lelkét. Mondjuk el neki, hogy mennyire hálásak vagyunk, hogy megismerhettük őt, s nagyon szeretjük, s köszönjük, hogy ezt a tapasztalást általa megélhetjük, de úgy érezzük, hogy még nem jött el az ideje annak, hogy testet adjunk a számára, nem érezzük még késznek rá magunkat, úgy érezzük, hogy most időre van szükségünk.
Ha elfogadja a döntésünket, kérjük meg, hogy bólintson egyet, s lássuk, ahogy a megtermékenyült petesejt egyre kisebb és kisebb lesz, míg végül teljesen felszívódik.
Ha úgy érezzük, hogy nem fogadta el a döntésünket, beszélgessünk tovább vele. Legyünk őszinték, és végig a szeretet szóljon belőlünk. Tartsuk fent ezt a szeretettel teli állapotot. Ismételjük meg a meditációt minden nap többször, amíg úgy érezzük sikerül vele megbeszélnünk. De ha nemtudjuk meggyőzni, gondoljuk át újra, mielőtt a fizikai szinten megvalósított döntésekig jutunk. A Hellinger terápia pont az ilyen nem elfogadott, de mégis tovább hurcolt lelkekről szól, akik odatapadnak, ottmaradnak az élők életében, (meg még sokminden másról is) s csomó olyan dolgot okoznak: függőségek, betegségek stb, amiknek nemtaláljuk az okát. Valójában az ő el nem fogadottságuk, kirekesztettségük bújik meg emögött. Akit bővebben érdekel a téma, ajánlom figyelmébe Jung Kinga barátnőmet, aki professzionális családállítással foglalkozik, s a boldogasszonyvolgye@gmail.com e-mail címen lehet hozzá bejelentkezni, tőle kérdezni.
Legutóbbi hozzászólások