Sok arc jön mindennap szembe velünk, ki szimpatikus, ki kevésbé az. Mindegyik tükör, és mindegyik rólunk szól. Nekem most az egyik tükröm, ovistárs anyuka, velem egyidős, fájdalmat okozott: szimpatikus volt, de egy vitás helyzet kapcsán, kibújt a szög a zsákból, s kiderült, hogy milyen is ő valójában. Csalódtam. Kerülöm. Azt hittem jófej. S fáj, hogy nem az. Szeretném, ha több jó ember lenne a földkerekségen. Ha erősödne az összetartás, s nem pedig az egymásnak keresztbe tevés nőne. Ráadásul úgy, hogy erre még büszke is valaki.
Olvastam egy gyakorlatot a szeretlek, sajnálom, bocsáss meg szavak mágikus csodatevő erejéről. Amikor eszembe jut ez a kiscsaj, elmondom a három varázsszót. Nem őt képzelem oda, hanem magamat az ő képében. Ő a tükröm. Az a tükröm, aki megbántott. Felszakított bennem valamit, visszatükrözött, amit még nem oldottam meg magamban, nem engedtem el, elfojtottam. Ezért kell azt mondanom neki: szeretlek, sajnálom, bocsáss meg. Neki, aki én vagyok. Így érezhetem a dühöt is, az iránt a másik csajszi iránt, de ugyanakkor a megbocsátást is. S ha gyakorlom, végül a lányra sem tudok haragudni már. S talán nem is találkozunk jó ideig, mert a szeretet energiája láthatatlanná tesz:) a haragja elől.

Ja és még valami, egy link: