A megszületendő lélekről

Van úgy, hogy egy csöpp lény fejlődésnek indul a szívünk alatt, s mi még csak észre sem vesszük. Aztán jönnek a tünetek, s a sokféle reakció, vagy időben jött vagy nem, s ha igen, s vártuk már, indul a tervezés időszaka, s a sokféle kérdésre a sokféle válasz megrágása, elraktározása, kiszűrése. Telnek a hetek, még az elején tartunk, de már gondolatban a szülőszobán vagyunk.

Aztán valahogy idő előtt mégis vége szakad. Vérdarabokban távozik a kis élet, akihez annyi nagy reményt, álmot, jóérzést fűztünk. Miért? Kérdezzük magunktól? Mit nem csináltam jól? Miért? Kérdezzük a körülöttünk élőktől. Mit nem csináltunk jól? De lényegi választ senki sem ad, ami igazán megnyugtatna minket.
Nem volt még itt az ideje, vagy nem lett volna egészséges, s jobb most, mint később, ezek a bevált sablon, szinte már közhely számba menő, de mégis megnyugtatóan hangzó állítások, s talán minket is megnyugtatnak kicsit.
De a választ magunkban kell megtalálnunk. Vajon mi nem volt elég érett még bennünk, hogy végig tudjuk csinálni? Mi az amit nem dolgozunk fel saját nőiességünkkel kapcsolatban? Hiszen mi nők, ha valami bánt minket, a méhünkbe temetjük, oda zárjuk el. Vajon mennyi bánata van ezen testrészünknek, amire nem figyelünk, s nem hallgatjuk meg? Kilöki magzatunkat, nem tartja meg, miért lázad ellenünk?
Személyesítsük meg, vetítsük ki magunk elé, s beszélgessünk vele. Kérdezzük meg mi bántja. Mondjuk neki, hogy szeretjük, s sajnáljuk, ha megbántottuk, vagy ártottunk neki, s hogy bocsásson meg. Legyen a szövetségesünk, s ne az ellenségünk.
A gyermekünké főleg, nyújtson neki biztonságos otthont, növekvési lehetőséget. Simogassuk meg, s kérjük meg a fényangyalokat, hogy erősítsék, növeljék az energiaszintjét. Lássuk ahogy mosolyog. Öleljük át, s olvadjunk egybe vele.
Lássuk, ahogy megszületik a gyermekünk, érezzük az örömöt, ahogy a karunkban tartjuk. Éljük át a mindennapokat, ahogy becézgetjük, gondoskodunk róla, s ahogy ránk mosolyog. Legyünk jelen a pillanatban, s képzeljük el minél többször.