Szomorúság. Magány. Fájdalom. Kilátástalanság. Csupa energiablokkoló szó. Sok a szomorú ember. Ha általánosságban nézem. Sok a szomorú és magányos ember. De vajon belenéztünk, mi van mögötte? Vagy beleveszünk, s hagyjuk, hogy marja, szinte már szétszaggassa lelkünket a tehetetlen düh, és fájdalom. Önmagunk elleni érzések.

Elégedetlenség. Miért nem vagyok, magas, alacsony, sovány, kövér, a szavak mágusa vagy halkszavú? Vajon hányszor tettük már fel magunknak valamelyik kérdést? S vajon hányszor utáltuk már magunkat vagy a körülményeket mert ilyen szerencsétlen adottságokkal látott el bennünket? Pedig ezek csak olyan erőpróbák, amelyek szintén a tudatosság felé visznek, ha meglátjuk benne a lényeget.

Mert minden út önmagunkhoz vezet, az önvalónkhoz, ahol szépek és ártatlanok vagyunk, ahol csak vagyunk gondolatok nélkül, ahol ott él az eszményi kép önmagunkról, akiben egykor hittünk. Keressük meg gyermekénünket, ölelgessük meg alaposan, s neveljük fel magunkban újra, szeretettel, hittel, bizalommal. Úgy, ahogy szeretnénk, ha neveltek volna bennünket. Ő már hinni fog önmagában, s ha azonosulunk vele, s egyre többet gondolunk rá, átveszi a szegény én helyét lelkünkben, s a dolgok a helyükre kerülnek. Csak figyeljünk rá, s segítsük létezését.

Folyt. köv.

Kép forrás: http://zaana.deviantart.com/art/sadness-68500594