Merkaba. Nevezik fényszekérnek is. Miután használni kezdtem évekkel ezelőtt, sok helyzetből kimozdított már. Van úgy, hogy megrekedünk, elönt a rosszkedv, s nemtudjuk merre tovább, nincs kedvünk semmihez, s belenehezedünk az adott helyzetbe. Nos, ilyenkor jól jön a Merkaba. Ha magunk köré építjük, s beindítjuk, már ha van rá engedélyünk felsőbb énünktől, a dolgok változni kezdenek. Maguktól. Olvass tovább ‘Dimmenzióváltás, fényjármű’
'Vallás' kategória archívuma.
Tánc. Kicsiknek, közepeseknek és nagyoknak. Tanítok. A divatőrültek lekoptak, mert nem elég hiphopos a rock and roll. S most valaki végre kihívást jelent nekem: megfogta őket, drágábban, fele annyi időben kimondta a varázsszót, hiphopot tanít. Nálam csak lézengenek a gyerekek. Az akrobatikus rock and roll nem menő a sulibuliban.
Több van a tarsolyomban, mint az egy két há négy. Én is tudom. De a rocki ad egy biztonságos keretet, hátteret, mint hogy merészen, saját szakállamra, a régebben kortárs táncnak nevezett, ma divatosan hiphoppá emelkedett úgynevezett életérzést tanítsam. Egykor a Neurotic nevű együttes is azt énekelte, hogy a “rock and roll az nem egy tánc”. Így van ez a hiphoppal is. Lehet táncolni, de ez kevés. Nagyon kevés. Aki nem éli meg belülről ezt az életérzést, ami nem feltétlenül jó, az előbb-utóbb ezt is megunja. S hozzáteszem, nem 14 év alattiaknak való. Persze lehet erről vitakozni, de nekem konkrétan ez a véleményem.
De térjünk vissza a tudatossághoz. Ha önnön szabályaimon túl táncolok, kiadok magamból valamit, s jól érzem magam közben, akkor abból csak valami jó születhet. A felszabadult, önfeledt tánc, számomra egy ima, egyfajta hálaadás, a mindenséghez, amolyan mélyről jövő megtisztulás, megkönnyebbülés, és köszönet mindenért s mindenkiért. Eddig a kereteket tanítottam, a meghatározott formát, de akit megérintett, s kitartott, az megtalálta az örömét, s imáját is benne.
A tánc szeretetét nem látják sokszor a gyerekek. Már ők sincsenek jelen. Hiphopra mennek, mert az divatos, de fele annyi élményt, jóérzést nem ad, mint a rocki, mert nem nekik való. A szabályozott kéztartás, egyenes hát, ugrálás inkább való egy gyereknek, de mivel mindig van egy húzóerő, akit majmolni, követni kell, inkább hiphopra járnak, mert az a menő.
Nagyonsokféle táncot, sportot kipróbáltam eddig életem során. Tizenéveim végén táncos akartam lenni. Nem lettem, de táncoltam tovább. Jól ismerem a kortárs táncot, az improvizatív elemeket, s nagyon szeretek akrobatikázni, bár most a két gyerek rajtam ugrál, nem én a gumiasztalon. Végignézve néhány filmet és koreográfiát, rájöttem, hogy született hiphop táncos vagyok, mégis akrobatikus rock and rollt tanítok, s egyáltalán nem bánom.
Szóval a sport megtalálásánál is lényeges a tudatosság. Ne azért válasszon valamit, mert ez a divat az osztályban. Mutassunk nekik többfélét, hogy tudjanak választani, s magyarázzuk el, melyik miért jó. Vázoljunk fel célokat: kupákat, érméket akár, ha van benne versenyszellem, vagy egyszerűen csak bemutatókat, iskolai fellépéseket, ha táncról van szó. A gyerekek nagyobbrészt imádnak szerepelni, növeljük hát az önbizalmukat, ilyen lehetőségekkel, sportra neveléssel. Nyugodtabb, kitartóbb, eredményesebb gyermeket kapunk érte cserébe. Megéri belevágni.
A csend. Egy háromévesnek hogy magyarázzuk el a templomban, hogy csendben kell maradni majdnem egy órán keresztül, anélkül, hogy végül ránkpisszegne valaki?
Osho azt mondja, a keresztény vallások oly módon tanítanak a csendre, hogy közben minden mást elfojtunk, s ha nem élünk meg olyan dolgokat, amelyek hozzá tartoznak személyiségünk fejlődéséhez, később robbanásszerűen ki fognak törni belőlünk. Ezért van, pl hogy kapcsolatokban, egyszercsak az egyik fél “megbolondul”, főleg ha tapasztalatok nélkül ugrott bele az elkötelezettségbe, vagy hamar jött a gyerek, vagy egyáltalán, házasodni, együttélni akart, akár csak azért, hogy ne kelljen tovább a szülői házban maradnia. Egyszercsak személyisége ezen része lázadni, szárnyalni akar, csak bírja, s tudja kezelni a társ is mindezt, s legyen elég érett hozzá, hogy ezt időben felismerje. Mert csak így éli túl a kapcsolat.
Nehéz egy kisgyereket csendben tartani akkor is, ha pl a kistesó éppen elaludt, mert neki akkor is fontos kiabálni-, szaladgálni-, ugrálnivalója van, s másodpercek alatt elfelejti, hogy épp csendre intettük.
A kisgyerek már önmagában vallásos. A csend szó tudatos ismerete nélkül. Azzal ahogy belefeledkezik a játékba, öntudatlanul átéli a létezés szentségét, ő maga a kiegyensúlyozottság és harmónia. Boldog, anélkül, hogy tudná mit jelent ez a szó. Megéli, s ez pont elég neki.
Ha vallásosan akarunk élni, figyeljünk meg egy gyereket játék közben, vagy akár nevető, szaladgáló gyerekcsapatokat, ragyog körülöttük a levegő. Mehetünk persze templomba is, de tiszteljük meg a gyermeket azzal, hogy őt nem rángatjuk oda, csupán azért, mert a szabályok, meg a szokások ezt követelik. Belső csendünket nekünk kell megtalálnunk, s ha a játszó gyerekeket figyeljük, hamarabb elcsendesülünk, s megnő a rezgésszámunk, mintha szertartások szövegét mormolnánk sokadmagunkkal monotonon, bele sem gondolva a jelentésükbe.
Pedig a csendhez elég néhány lélegzetvétel is. Kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés. Szellemünk megtisztul, elcsendesedünk. A gyerekeknek meg hagyjuk, hadd kiabáljanak, ugráljanak, játszanak, persze bizonyos határok között, éljék meg gyerekségüket, hiszen kapnak így is elég korlátot, fegyelmezést tőlünk. De ami a legfontosabb, hogy szeressük őket, kifejezően, odaadóan, s tudatosan teljes szívből, mert ez az, amire mindig emlékezni fognak, ha már nem is lesznek gyerekek többé.
Osho azt mondja, a keresztény vallások oly módon tanítanak a csendre, hogy közben minden mást elfojtunk, s ha nem élünk meg olyan dolgokat, amelyek hozzá tartoznak személyiségünk fejlődéséhez, később robbanásszerűen ki fognak törni belőlünk. Ezért van, pl hogy kapcsolatokban, egyszercsak az egyik fél “megbolondul”, főleg ha tapasztalatok nélkül ugrott bele az elkötelezettségbe, vagy hamar jött a gyerek, vagy egyáltalán, házasodni, együttélni akart, akár csak azért, hogy ne kelljen tovább a szülői házban maradnia. Egyszercsak személyisége ezen része lázadni, szárnyalni akar, csak bírja, s tudja kezelni a társ is mindezt, s legyen elég érett hozzá, hogy ezt időben felismerje. Mert csak így éli túl a kapcsolat.
Nehéz egy kisgyereket csendben tartani akkor is, ha pl a kistesó éppen elaludt, mert neki akkor is fontos kiabálni-, szaladgálni-, ugrálnivalója van, s másodpercek alatt elfelejti, hogy épp csendre intettük.
A kisgyerek már önmagában vallásos. A csend szó tudatos ismerete nélkül. Azzal ahogy belefeledkezik a játékba, öntudatlanul átéli a létezés szentségét, ő maga a kiegyensúlyozottság és harmónia. Boldog, anélkül, hogy tudná mit jelent ez a szó. Megéli, s ez pont elég neki.
Ha vallásosan akarunk élni, figyeljünk meg egy gyereket játék közben, vagy akár nevető, szaladgáló gyerekcsapatokat, ragyog körülöttük a levegő. Mehetünk persze templomba is, de tiszteljük meg a gyermeket azzal, hogy őt nem rángatjuk oda, csupán azért, mert a szabályok, meg a szokások ezt követelik. Belső csendünket nekünk kell megtalálnunk, s ha a játszó gyerekeket figyeljük, hamarabb elcsendesülünk, s megnő a rezgésszámunk, mintha szertartások szövegét mormolnánk sokadmagunkkal monotonon, bele sem gondolva a jelentésükbe.
Pedig a csendhez elég néhány lélegzetvétel is. Kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés. Szellemünk megtisztul, elcsendesedünk. A gyerekeknek meg hagyjuk, hadd kiabáljanak, ugráljanak, játszanak, persze bizonyos határok között, éljék meg gyerekségüket, hiszen kapnak így is elég korlátot, fegyelmezést tőlünk. De ami a legfontosabb, hogy szeressük őket, kifejezően, odaadóan, s tudatosan teljes szívből, mert ez az, amire mindig emlékezni fognak, ha már nem is lesznek gyerekek többé.
No lássuk csak. Osho a semmi-ségről ír. A szavak közti csendről. Ha figyelem, valami szent dolog születik bennem. Ilyesmi pl a keresztelő is, ami foglalkoztat. Kerestem egy szent helyet, nekem a tápiószentmártoni Attila-domb ilyen, s keresztet rajzoltam vízzel a fiam homlokára. S különösebben nem törődnék tovább a dologgal, ha apósom megint nem akciózna: katolikus keresztelőt szervez a tudtunk s beleegyezésünk nélkül, sőt még a keresztszülőket is kijelöli.
A keresztelő szent dolog nekem. S mivel én szültem, jogomban áll eldönteni, hogy ki mikor és mire kereszteli a gyermekemet. A keresztelés megvédi őt, s biztonságot ad, s engem megnyugtat, hogy már megkereszteltem. Ettől függetlenül elviszem majd egy templomba is, reformátusba, s ott is megkereszteltetem. Az alapvető lényeget a reformátusoknál is megtanulja, s a többit úgyis én teszem hozzá.
A keresztelő szent dolog nekem. S mivel én szültem, jogomban áll eldönteni, hogy ki mikor és mire kereszteli a gyermekemet. A keresztelés megvédi őt, s biztonságot ad, s engem megnyugtat, hogy már megkereszteltem. Ettől függetlenül elviszem majd egy templomba is, reformátusba, s ott is megkereszteltetem. Az alapvető lényeget a reformátusoknál is megtanulja, s a többit úgyis én teszem hozzá.
De visszatérve Oshora, idézem, “Előtted is csak a természet van, utánad is csak a természet van… miért kell akkor a közepén ekkora hűhót csinálni? Miért kell a közepén ennyire aggódni, ennyit nyugtalankodni, ennyire nagyravágyónak lenni? Miért ez a kétségbeesés?
Az egész út a semmi-ségből indul, és a semmi-ségben végződik.”
S hogy zárult após szervezkedése? Felvilágosítottuk, hogy nem lesz a gyerek katolikus, ahogy a nagyobbik sem az, s megkértem rá, hogy többet ne vigye katolikus templomba a nagyobbikat sem. Mert, csak összezavarja vele, s ehhez nincs joga. A gyermeki lényt tisztelni kell, s nem elrontani. Ő sokkal őszintébben szeret, s ölelget bárkit, ha késztetése van rá. Nem szégyelli a jóságát. S többet tud az isteni alázatról bármelyik felnőttnél. Hiszen ő maga a vallás, a dallam. Igen, nekem vallásom a gyermekem. Tudom. Hiszen ő az isteni részem, az önvalóm, csak éppen egy vagy több másik testbe zárva. S ebbe nem kontárkodhat bele senki. Mert akkor tűzokádó sárkánnyá változom!:):):)
Kicsit elakadtam. Összejöttek a dolgok. A gyerek most is rajtam lóg, s azt hajtogatja, karikát szeretnék, s miközben írom a betűket, neki be nem áll a szája: még, még mégegyet, én is akarok írni mégegyet! Na ilyenkor legyen okos az ember lánya:) Ráadásul sorban romlik el minden, a kocsi még mindig nincs kész, szóval tényleg kirakhatom minden területen az elakadásjelzőt. Hogy mi van ilyenkor? Először is ha már felismerjük, jó úton járunk. Valamilyen iránnyal baj van, azt akarja mindez mondani nekem. De mi is? Ezen még sokat kell agyalnom. Bár, pont ez a lényeg. Hogy ne agyaljunk ilyenkor. Csak hagyjuk átfolyni magunkon a dolgokat. Régebben amikor pechsorozat indult az életemben, egy idő után már annyira rossz volt, hogy átfordult, s mikor történt valami újabb rossz, már csak nevetni tudtam rajta. Így fordult át. Persze most nem drámákra kell gondolni, hanem hétköznapi apró bosszúságokra.
Nem szólok a gyermekről. Magunkról szólok. Magunkat ha átneveljük, tudatosítjuk, jobb szülőkké, kiegyensúlyozott emberekké válunk. Ez is hozzá tartozik a valláshoz, a neveléshez. Az általam feltérképezetthez.
Visszatérve az elromlott dolgokhoz. Ráadásul folyton a halálról is álmodom. A halál valaminek a vége, másnak a kezdete. Új időszak érkezik. Nem is bánom. El kell engedni a múltat, s helyet adni valami újnak. Egy kép ugrik be: megrázom magam, lehullik a sok fáradt, “elromlott” energia, seprüt ragadok, összesöpröm, s kidobom a szemétbe. Így már a nagyon rossz sem tűnik annyira rossznak, van ami javítható, amit meg cserélni kell, újat venni, az meg legalább egy darabig jó lesz, s még garanciális is. Semmi sem történik véletlenül, mindennek megvan az oka az én életemben is. Pl. rossz a szivattyúnk, nemtudunk locsolni, kókadozik a kert. Vízhiány. Vízzel kapcsolatos gondok. A víz az érzelem. Vízelem. Ezzel van dolgom. Tudatosítanom, átengednem magamon. Ha megoldom, helyre áll. Bár inkább veszek egy új szivattyút. De ha nem oldom meg, az is valami kapcsán el fog romlani. Szóval valahogy így működik.:)
Nem szólok a gyermekről. Magunkról szólok. Magunkat ha átneveljük, tudatosítjuk, jobb szülőkké, kiegyensúlyozott emberekké válunk. Ez is hozzá tartozik a valláshoz, a neveléshez. Az általam feltérképezetthez.
Visszatérve az elromlott dolgokhoz. Ráadásul folyton a halálról is álmodom. A halál valaminek a vége, másnak a kezdete. Új időszak érkezik. Nem is bánom. El kell engedni a múltat, s helyet adni valami újnak. Egy kép ugrik be: megrázom magam, lehullik a sok fáradt, “elromlott” energia, seprüt ragadok, összesöpröm, s kidobom a szemétbe. Így már a nagyon rossz sem tűnik annyira rossznak, van ami javítható, amit meg cserélni kell, újat venni, az meg legalább egy darabig jó lesz, s még garanciális is. Semmi sem történik véletlenül, mindennek megvan az oka az én életemben is. Pl. rossz a szivattyúnk, nemtudunk locsolni, kókadozik a kert. Vízhiány. Vízzel kapcsolatos gondok. A víz az érzelem. Vízelem. Ezzel van dolgom. Tudatosítanom, átengednem magamon. Ha megoldom, helyre áll. Bár inkább veszek egy új szivattyút. De ha nem oldom meg, az is valami kapcsán el fog romlani. Szóval valahogy így működik.:)
Ismeritek dudus honlapját? www.dudus.hu Kártyák minden mennyiségben, lehet húzni, olvasni, töltődni. A linkajánlója is kiváló, nagyon képben van a honlap szerkesztő hölgy. (Egyszer interjúra hívtam valamelyik rádióhoz, de nem állt kötélnek).
Ha már vallás, akkor bibliai történeteket kéne mesélni nekik, hogy megismerjék miről is van szó? Én inkább a tündérmesékben hiszek:)
Az elme pedig dolgozik…Minél inkább csendben akarjuk tartani, annál inkább küldi újabb és újabb gondolatát felénk. Nekem az a technika vált be, hogy amikor valamit túl gondol, pl a tipikus mi lenne ha… gondolatsor, akkor azt szoktam mondani neki: ELME! köszönöm, hálát adok. S leáll. Egyre kevesebb ilyen gondolat jön már egy ideje. Tudatosabb vagyok.
Gyakorló anyaként felmerült bennem a kérdés, hogyan tudom átadni mindazt, amiben hiszek, amit érzek és tapasztalok Istenről vagy abból a megfoghatatlan lényegből, ami a “fátyolon túl” van. Írásaimban ezt bogozom ki, remélem sikerül átadnom is.
Legutóbbi hozzászólások