Vitatkoztam nemrég a társammal, mert be akartam fonatni a hajam, ő pedig nem akarta. Pedig már jópárszor volt befonva, tincsenként, de amolyan “botcsinálta” módon, magamnak. Végre profival szerettem volna, aki látja is, amit csinál, hiszen nekem elég nehéz a saját fejemen, a tincseket úgy szétválasztani, hogy ki is nézzen valahogy. Nagyon nehezen akarta elfogadni, hogy a lelki békémhez, megújulásomhoz, most éppen erre van szükségem. De elfogadta, nekem meg befonták a hajam.
Egy ismert pszicháter könyvét olvasom a nőről, s pont arról ír, hogy szülés után, mi nők, mennyire megfeledkezünk a külsőnkről, s elhagyjuk magunkat. Ma, jártomban-keltemben figyelni kezdtem én is a babakocsis anyukákat. Hát, mit mondjak, nem láttam egy ragyogó anyukát sem. (Tény, hogy egy kisvárosban nézelődtem, s nem voltam kint órákat.)
S bár ezt a pszichátert sokan nem szeretik, tudom, de rátapintott a lényegre. Megfeledkezünk magunkról. A gyereké a főszerep. De vajon mennyire egészséges ez?
Hiába menekülünk, talán egy életen át is, feloldozást, megkönnyebbülést csak az jelenthet, ha oda megyünk, ahol a sérülés történt. Megszemléljük, amit látunk és érzünk, azt pedig elfogadjuk. Magunkba beengedjük teljesen, hogy ne kísértsen tovább, és így, ha a részünkké válhat, nem lesz ellenség többé. Megerősödünk általa.
Minden ember életében van amolyan „Csontváz a szekrényben” – vagyis olyan (akár eltitkolt) esemény, személy, érzések, amik köthetőek valami negatív tartalomhoz is, ami viszont bennünk van mindezzel kapcsolatban. Ezt váltja ki bennünk, ha meglátjuk azt a személyt pl., aki számunkra valami rossz, káros, fájdalmas dolgot cselekedett.