Monthly Archive for 2009. szeptember.

Egymás szemében

Magfalva, Gomba mellett egy önálló település. Lakói a természetes életmód hívei, mindent maguk készítenek, szalma-, vályogházakat építenek, kemencében sütnek, biogazdálkodnak. Még kevesen élnek ott, de sokan járnak ki oda, s segítenek gyümölcsfákat telepíteni, építkezni, kézműves mesterségeket tanulni és hasznosítani, hogy fejlődjön, szépüljön a hely, s élhetővé váljon még több betelepülő számára.
Géczy Gábor a terület tulajdonosa, jelenleg népi gyógymód tanfolyamokat tart, aki mellesleg asztrofizikus. A Régió 4 újságnak készítettem vele interjút néhány hónappal ezelőtt, s a sok érdekesség mellett, amiről beszélt, egy valami nagyon elgondolkodtatott: azt mondta, van a nő és a férfi, összeházasodnak, gyerekeik születnek, kocsit vesznek, felépítik a házat, garázst, csinosítgatják, szépítgetik, aztán mikor már nincs mit csinálni, a ház különböző szögleteibe húzódnak, egyre távolabb vannak egymástól, s végül elválnak.
Régen ez nem így működött: voltak közösségek, egymást segítették, ha az egyiknek kész lett a háza, mentek, segítettek a másikét felépíteni, stb. Elidegenedés van az emberek között, s Géczy Gábor ezt akarja visszafordítani, egy pici maggal, egy kisebb közösséggel, amely példaértékű lehet, hogy egyre több ilyen “falu” szerveződjön.
Csapó Ida is mostanában arról ír a blogjában, hírleveleiben, hogy ha nem működik egy házasság, merjen kilépni belőle a nő, mivel női blogot vezet, de persze ez férfiakra is vonatkozik. Igaza van, mert sokan csak azért maradnak egy rossz kapcsolatban, mert anyagilag nehéz lenne boldogulni, főleg több gyerekkel, de kellő erővel ki lehet lépni belőle.
S ha belegondolok, ez is miről szól? Mármint a rossz házasság, amelyből nem mer kilépni valaki. Nem akarunk saját sorsunk kovácsa lenni, úgymond, hagyjuk, hogy mások irányítsanak, de mivel ez nekünk sem jó, végül a teljes eltávolodáshoz, elidegenedéshez vezet mindez. Aztán vagy elválunk, s hibáztatjuk a másikat, vagy belebetegszünk, s meghalunk. Tudom szélsőséges példák, de elég általános ez, nem? Mi formáljuk az életünket, s hogy hova jutunk a másikkal, az sokban rajtunk is múlik.
De persze van olyan, hogy tévedünk, beleugrunk egy házasságba, elvakít a szerelem, s mikor a rózsaszín köd elszáll, kiderül, hogy egyáltalán nem olyan, mint amilyennek elképzeltük álmaink lovagját, hercegnőjét, s már nem tudunk, nem akarunk vele élni. De ha tudatosan választunk, s később vannak is nehézségek, meg tudjuk oldani, beszélni, át tudjuk vészelni, túl tudjuk élni, együtt, egymással, egymásért. Hiszen a gyerekeinknek mindkettőnkre szükségük van, s amíg működik, ne hagyjuk veszni ezt az állapotot, hiszen sok sérülést, drámát, fájdalmat kerülhetünk így el.
Sértődések helyett, inkább beszélgessünk, s tanítsuk meg a gyereket is erre, hogy megtanulja elmondani, hogy mi bántja, s ne magába zárja, s persze hallgassuk is meg, ha beszélni akar.
Bár minden tapasztalás, legyen az akármilyen rossz is, a fejlődésünket szolgálja, egyfajta fok, mérföldkő, amely a változást segíti, erősíti, hiszen nincsenek véletlenek. Talán, az együttélés példájára visszatérve, az önállóság felvállalása, sokaknak ez a dolguk a válással, megélni önmagukat, erejüket, visszakapni önbizalmukat azáltal, hogy a saját lábukra állnak.
De szerintem sok esetben nem a másik fél a hibás, mindezért, s nem is az egyik, hanem a hibás nevelés. Persze nehéz jól csinálni, mondhatjuk, de figyelni kell az intő jelekre, s egy félénk, visszahúzódó gyerek önbizalmát erősíteni kell, hogy felnőtt korában ne kerüljön például ilyen helyzetekbe. Hiszen a boldogsága nekünk is fontos, hogy boldogulni tudjon, kiegyensúlyozott legyen, s mivel mi vagyunk a legfontosabb tükör neki, amelyet magába szív, és utánoz, figyeljünk oda arra, hogy mit tükrözünk vissza neki, akár a társunkkal megélt mindennapokban.
Az önbizalom erősítésre meg remek dolog a sport például, olyan sport választása persze, amelyben a gyerek örömét leli, hiszen a sikerélmények mellett, kitartást tanul, alázatot, a további sok más előnye mellett.
Magfalvát pedig ajánlom mindenkinek, akár egy kirándulás erejéig, Gomba után kicsivel, Monor előtt. Érdekes, hogy sokszor a mellékutak mellett találhatók az értékes helyek, energetikai központok, nem? Magfalvának is van energetikai csomópontja, pont olyan, mint Tápiószentmártonban, az Attila dombnak. Csak ezt jóval kevesebben ismerik, pedig itt még belépőt sem kell fizetni.

Tudatos harag

Megfigyeltetek már egy gyereket amikor haragszik valamiért? Puffog, bömböl, ahogy a torkán kifér, de mégis, mint egy lufi, hirtelen kipukkan a haragja, s tovaszáll. Kiadta magából, mondhatnám kirezegte magából. Kiküldte a légüres térbe. Elcsendesül.
Ha megvígasztaljuk, hamarabb abbahagyja, de ha nem válik be, hisztizik tovább, s elengedjük a fülünk mellett, ha nem veszünk róla tudomást, akkoris egyszercsak befejezi. S már alig emlékszik rá. Az én lányom ilyenkor azt szokta mondani: én már nem bömbölök, s valami egész más köti máris le a figyelmét.
Egy gyermek, amikor haragszik, s kiabál teli torokból, akkor van igazán jelen önmagában. Visszatér lénye legmélyére, tudatosságához, s magát nyugtatja meg, hogy kiadja magából az indulatait, s ezért száll el a haragja nagyon hamar. Bezzeg mi felnőttek mennyit tudunk rágódni apróságokon, ahelyett hogy egy jót bömbölnénk teli torokból:)
A jelenlét, pusztán a létezés, ahogy megéljük önmagunkat, ha befelé figyelünk, mindent a helyére rak. Ha megtartjuk, mindenre jut időnk, s a munkában, legyen az kicsi vagy nagy, házi vagy munkahelyi, örömünket leljük. Szolgálatot teljesítünk, akár még azzal is, hogy letöröljük a tévé tetejéről a port vagy elmosogatunk. Hiszen magunkban teszünk rendet ezáltal is. Minden tükör, az életünk tükre, amit kivetítünk magunk elé, s elhisszük, megéljük nap mint nap ezt az élet nevű kirakós játékot.
Az én életem párja például borzasztóan rendetlen. Így akkor adva van egy rendetlen férj, meg két kicsi gyerek. Hát igen, egész nap szolgálok:) A rendetlen kutyáinkról nem is beszélve, akiket joggal nevezhetek kártékonynak is akár, mert mindent szétrágnak az udvaron, ami az útjukba akad, ész nélkül. De mégis, ha jelen vagyok, valahogy végére érek a napi feladataimnak. Lehet, hogy nem ragyog a ház, de amit úgy éreztem meg kell csinálnom, még a házi munkán belül is, van energiám megcsinálni. Beletartozik a jelenlétembe. S hogy mi kell a jelenléthez? Gyakori lélegzetvétel:) Tudatosan. Kilégzés, belégzés, figyelemmel. Gyakoroljuk, hogy csak erre figyelünk, percekig. Akárhol vagyunk, utazunk, gyalogolunk, stb. mert így egy idő után automatikussá válik. Ez tényleg nem nehéz, csak csinálni kell. Minél többször.

Mozgásos tudatos masszázsos nevelés

Valahogy csak belülről, ösztönösen figyelni, tudatosnak lenni, ez a jó nevelés titka szerintem. Akkor észrevesszük, amit meg kell látni. Persze lehet erre mondani, hogy fáradtak vagyunk, nemtudunk mindig figyelni, stb, s ez így van jól, de ha egyre többször csináljuk, s emlékeztetjük magunkat rá, akkor egyre gyakrabban menni fog. Akkor időben vesszük észre, ha épp valami baj érné, még ha apró is, időben szólunk, mielőtt megtörténik az akármilyen apró kellemetlenség, stb. Pont akkor lépünk be a szobába, mielőtt valami baj történne, s időben meg tudjuk akadályozni.
A mozgás is ilyen. Ösztönösen rá lehet érezni, hogy mi jó a babának például. Sokan sokféle tanácsot adnak, szakemberek is, s sokszor a lényeget meg nem veszik észre. Sablonok, átlagok szerint dolgoznak, hiszen ez a bevált módszer, de mindenki egyéni, s persze meg kell hallgatni őket, de nem mindig válik be az általuk javasolt út. Ők sem elég tudatosak, persze tisztelet a kivételnek, amit nem kell, túlaggódnak, s fölösleges vizsgálatokra küldik az embert a babájával, s amit meg észre kéne venni, azt meg nem látják meg. (Saját és környezetemben szerzett tapasztalat)
Fejleszteni az izomzatát mi magunk is tudjuk, ezért kapott ekkora teret a babamasszázs manapság. A lényeg, hogy hallgassunk az ösztöneinkre, mert akkor nemtudjuk elrontani. Ha félelemmel telve kezdünk bele, akkor inkább ne csináljuk, bízzuk másra, mert többet árthatunk, mint használhatunk. Higyjük el, hogy jól csináljuk. Akkor jól is fogjuk. A hit hegyeket dönthet:)

A nagyobbakat ugyanúgy lehet és kell masszírozni szerintem. Időnként megkérem a lányomat, hogy tapossa meg a hátamat. Utána azt kéri, hogy cseréljünk. Hát, az kicsit durva lenne, ha én állnék az övére, úgyhogy kézzel szoktam, kicsit megnyomkodom, s masszírozom. Szereti.

Meg egyáltalán, az érintés fontos nekik, hogy érezzék a közelségünket. Figyelek arra, pl. hogy amikor mindenáron az ölembe akar mászni, bármennyire is terhes, mert épp folyamatosan izeg-mozog, ne hárítsam, csak amikor már vagy ötödször mászik ki-be az ölembe, s rajtam tornázik. Olyankor aztán megelégelem, s lerakom. Nem veszi ilyenkor már zokon. Ha egyből hárítanám, megmaradna benne, s csak gyűlne-gyűlne, s gyúrná be a kis tudatalattijába.

Tegnap egy négy év körüli kisfiú a védőnőnél, azt mondta, hogy most ő nem fog sírni, amíg megcsinálják a szokásos vizsgálatokat. Aztán mikor rá kellett állni a mérlegre, eltőrt a mécses. Anyukájának ölbe kellett venni, s úgy mérték meg. Nekem ez furcsa volt: az én lányom sosem volt ilyen, s nem is értettem, hogy mitől borult ki szegényke. Félénk, gondolom, de ennyire? Biztos több minden van a háttérben, amiről nemtudok, s ha belegondolok, valójában bátor, mert ő megmondta, hogy ő megpróbálja legyőzni a félelmét, csak most nem sikerült neki, de legalább megpróbálta. Nembaj, majd legközelebb. Csodálatosak a gyerekek:)

A megszületendő lélekről

Van úgy, hogy egy csöpp lény fejlődésnek indul a szívünk alatt, s mi még csak észre sem vesszük. Aztán jönnek a tünetek, s a sokféle reakció, vagy időben jött vagy nem, s ha igen, s vártuk már, indul a tervezés időszaka, s a sokféle kérdésre a sokféle válasz megrágása, elraktározása, kiszűrése. Telnek a hetek, még az elején tartunk, de már gondolatban a szülőszobán vagyunk.

Aztán valahogy idő előtt mégis vége szakad. Vérdarabokban távozik a kis élet, akihez annyi nagy reményt, álmot, jóérzést fűztünk. Miért? Kérdezzük magunktól? Mit nem csináltam jól? Miért? Kérdezzük a körülöttünk élőktől. Mit nem csináltunk jól? De lényegi választ senki sem ad, ami igazán megnyugtatna minket.
Nem volt még itt az ideje, vagy nem lett volna egészséges, s jobb most, mint később, ezek a bevált sablon, szinte már közhely számba menő, de mégis megnyugtatóan hangzó állítások, s talán minket is megnyugtatnak kicsit.
De a választ magunkban kell megtalálnunk. Vajon mi nem volt elég érett még bennünk, hogy végig tudjuk csinálni? Mi az amit nem dolgozunk fel saját nőiességünkkel kapcsolatban? Hiszen mi nők, ha valami bánt minket, a méhünkbe temetjük, oda zárjuk el. Vajon mennyi bánata van ezen testrészünknek, amire nem figyelünk, s nem hallgatjuk meg? Kilöki magzatunkat, nem tartja meg, miért lázad ellenünk?
Személyesítsük meg, vetítsük ki magunk elé, s beszélgessünk vele. Kérdezzük meg mi bántja. Mondjuk neki, hogy szeretjük, s sajnáljuk, ha megbántottuk, vagy ártottunk neki, s hogy bocsásson meg. Legyen a szövetségesünk, s ne az ellenségünk.
A gyermekünké főleg, nyújtson neki biztonságos otthont, növekvési lehetőséget. Simogassuk meg, s kérjük meg a fényangyalokat, hogy erősítsék, növeljék az energiaszintjét. Lássuk ahogy mosolyog. Öleljük át, s olvadjunk egybe vele.
Lássuk, ahogy megszületik a gyermekünk, érezzük az örömöt, ahogy a karunkban tartjuk. Éljük át a mindennapokat, ahogy becézgetjük, gondoskodunk róla, s ahogy ránk mosolyog. Legyünk jelen a pillanatban, s képzeljük el minél többször.

Varázsszavak

Sok arc jön mindennap szembe velünk, ki szimpatikus, ki kevésbé az. Mindegyik tükör, és mindegyik rólunk szól. Nekem most az egyik tükröm, ovistárs anyuka, velem egyidős, fájdalmat okozott: szimpatikus volt, de egy vitás helyzet kapcsán, kibújt a szög a zsákból, s kiderült, hogy milyen is ő valójában. Csalódtam. Kerülöm. Azt hittem jófej. S fáj, hogy nem az. Szeretném, ha több jó ember lenne a földkerekségen. Ha erősödne az összetartás, s nem pedig az egymásnak keresztbe tevés nőne. Ráadásul úgy, hogy erre még büszke is valaki.
Olvastam egy gyakorlatot a szeretlek, sajnálom, bocsáss meg szavak mágikus csodatevő erejéről. Amikor eszembe jut ez a kiscsaj, elmondom a három varázsszót. Nem őt képzelem oda, hanem magamat az ő képében. Ő a tükröm. Az a tükröm, aki megbántott. Felszakított bennem valamit, visszatükrözött, amit még nem oldottam meg magamban, nem engedtem el, elfojtottam. Ezért kell azt mondanom neki: szeretlek, sajnálom, bocsáss meg. Neki, aki én vagyok. Így érezhetem a dühöt is, az iránt a másik csajszi iránt, de ugyanakkor a megbocsátást is. S ha gyakorlom, végül a lányra sem tudok haragudni már. S talán nem is találkozunk jó ideig, mert a szeretet energiája láthatatlanná tesz:) a haragja elől.

Ja és még valami, egy link:

Elgondolkodtató díjnyertes rövidfilm az éhségről. Hogy mire nem képes egy szülő, a gyermekeiért, ha azok éheznek!
http://www.cultureunplugged.com/play/1081/Chicken-a-la-Carte

Vallás és csend

A csend. Egy háromévesnek hogy magyarázzuk el a templomban, hogy csendben kell maradni majdnem egy órán keresztül, anélkül, hogy végül ránkpisszegne valaki?
Osho azt mondja, a keresztény vallások oly módon tanítanak a csendre, hogy közben minden mást elfojtunk, s ha nem élünk meg olyan dolgokat, amelyek hozzá tartoznak személyiségünk fejlődéséhez, később robbanásszerűen ki fognak törni belőlünk. Ezért van, pl hogy kapcsolatokban, egyszercsak az egyik fél “megbolondul”, főleg ha tapasztalatok nélkül ugrott bele az elkötelezettségbe, vagy hamar jött a gyerek, vagy egyáltalán, házasodni, együttélni akart, akár csak azért, hogy ne kelljen tovább a szülői házban maradnia. Egyszercsak személyisége ezen része lázadni, szárnyalni akar, csak bírja, s tudja kezelni a társ is mindezt, s legyen elég érett hozzá, hogy ezt időben felismerje. Mert csak így éli túl a kapcsolat.
Nehéz egy kisgyereket csendben tartani akkor is, ha pl a kistesó éppen elaludt, mert neki akkor is fontos kiabálni-, szaladgálni-, ugrálnivalója van, s másodpercek alatt elfelejti, hogy épp csendre intettük.
A kisgyerek már önmagában vallásos. A csend szó tudatos ismerete nélkül. Azzal ahogy belefeledkezik a játékba, öntudatlanul átéli a létezés szentségét, ő maga a kiegyensúlyozottság és harmónia. Boldog, anélkül, hogy tudná mit jelent ez a szó. Megéli, s ez pont elég neki.
Ha vallásosan akarunk élni, figyeljünk meg egy gyereket játék közben, vagy akár nevető, szaladgáló gyerekcsapatokat, ragyog körülöttük a levegő. Mehetünk persze templomba is, de tiszteljük meg a gyermeket azzal, hogy őt nem rángatjuk oda, csupán azért, mert a szabályok, meg a szokások ezt követelik. Belső csendünket nekünk kell megtalálnunk, s ha a játszó gyerekeket figyeljük, hamarabb elcsendesülünk, s megnő a rezgésszámunk, mintha szertartások szövegét mormolnánk sokadmagunkkal monotonon, bele sem gondolva a jelentésükbe.
Pedig a csendhez elég néhány lélegzetvétel is. Kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés. Szellemünk megtisztul, elcsendesedünk. A gyerekeknek meg hagyjuk, hadd kiabáljanak, ugráljanak, játszanak, persze bizonyos határok között, éljék meg gyerekségüket, hiszen kapnak így is elég korlátot, fegyelmezést tőlünk. De ami a legfontosabb, hogy szeressük őket, kifejezően, odaadóan, s tudatosan teljes szívből, mert ez az, amire mindig emlékezni fognak, ha már nem is lesznek gyerekek többé.

Beszéd és kapcsolat

Olvastam valahol egy felmérésről, miszerint a szülők a kommunikációt, mint legnagyobb problémát jelölik meg a gyerekükkel való kapcsolatukban. S miután jól felcsigázzák az embert, hogy hogy lehetne mindezt kezelni, megoldani, drága konferenciára hívnak, ahol majd a szakemberek jól megmondják a tutit. Hát nemtudom. Én nem hiszem, hogy ők jobban tudják. Hiszen annyi sokféle élethelyzet van, s a jól bevált ősi módszernél senki sem tud jobbat. Szerintem.
Ha a gyerek időben meg van fogva, nemhagyjuk, hogy a fejünkre nőjön, persze kell hozzá egy szigort gyakorló apa is, nálunk ez vált be, akkor jobban tiszteli a határokat, s a hisztis kirohanások száma is rohamosan csökken. Egyik barátnőm próbálkozott a szabadelvűséggel, a mindent ráhagyok a gyerekre elvével, most pedig issza a levét, nemtudja kezelni cseperedő lányát, s nehéz harcokat vív vele.
Nagynénémnek sem vált be. Ő is mindent megengedett az unokahugaimnak, s kemény harcai, évei voltak a kisebbik lányával. Ez a gyereknek sem jó pedig, hiszen kellenek a határok, s tudom ezren leírták már, hogy ezáltal érzi biztonságban magát, de tényleg így van. Ez valóban működik.

Nehéz persze egy átdolgozott nap után leülni játszani, olvasni, beszélgetni kicsit, amikor legszívesebben magunkra húznánk a takarót, s jóéjt mondanánk mindenkinek, de ilyenkor érdemes kijelölni egy napot vagy legalább kettőt, mondjuk a hétfőt, amikor még annyira nem vagyunk elfáradva, hiszen hétvégén kicsit pihenhettünk, és a hétvégét, amikor leülünk s megbeszéljük velük, hogy mi a helyzet.
A gyerekek értelmesek, következetes többszöri beszélgetés után el fogják fogadni, hogy anyának, apának pihennie kell, de vannak olyan napok, esték, amik csak róluk szólnak, s sokkal nyugodtabb kiegyensúlyozottabb gyerekké alakulnak cserébe. Ha nem is rögtön, de változni fognak. Csak kezdjünk el velük beszélgetni. Meg fognak hallani, még ha elsőre úgy is tűnik, hogy nem. Ha megkapják az idejüket, még ha csak keveset is, változni fognak, s kevesebb lesz a bömbölés, kiabálás, hiszti.
Csak adjunk esélyt nekik. S magunknak is, jó szülőknek lenni.