2009. augusztus. havi archívuma.

Szárnyak

Szárnyak. Kinek kisebb, kinek nagyobb, a gyerekeknek tündöklő, időnként előtűnő, máskor halovány árnyalat. Nekem is volt egykor, mondta nekem egy látó hölgyemény, de letettem őket, állította, egy várban, hogy tizennégy év múlva újra visszavegyem. Akkoriban telhetett le az a sok év, s beugrott, hogy amikor tizenöt éves voltam kb, egy osztálykiránduláson valóban volt egy furcsa élményem, Kőszeg várában. Ismerős volt a név Jurisics Miklós, még mindig emlékszem rá, s mintha valami különös erő hívna, vonzana, elszakadtam a többiektől, s mentem, magam sem tudom merre, csak arra emlékszem, hogy egy kisudvarba értem. Egy lépcső vezetett fel oldalt egy ajtóhoz. Felmentem, benyitottam, de zárva volt. Mikor elindultam lefelé, hirtelen erős fájdalom nyilalt a lábamba, s percekig nem múlt el. Aztán mintha elvágták volna, eltűnt. Kijöttem az udvarból, s összetalálkoztam a többiekkel, már engem kerestek. Akkor adtam le, tettem le őket, mondta a hölgy.
S ha belegondolok, utána árnyékévek következtek a tündöklő, különleges, fényes gyermekkor után, “sötét”, borús kamaszévek, s keserédes huszonévek. S mostanában a furcsa nem létező véletlenek, kit vezetnek erre? Hát kedves barátnőmet. Leköltözött erre a környékre, s nagyon tetszik neki Kőszeg. Egyszercsak kapcsoltam: úgy látszik nekem is van még ott dolgom, amit letettem, fel kell vennem újra, s már majdnem eljutottunk oda a napokban családostól, de egy apró akadály, az életnek nevezett furcsa játékban megakadályozott benne. Legközelebb még több tudatossággal feltöltődve biztosan eljutunk oda, hiszen ami késik nem múlik, s tudom, mostmár biztosan, hogy dolgom van ott. Úgy látszik mégsem 14 évre tettem le, hanem többre. Lassan visszaszivárog, de a lényeg, a nagy megvilágosodás még ott van azon az úton. Nem számít, hogy ott mit találok, ha elmegyek érte, biztosan elhozom, mert az út a lényeg, nem a cél. S az is lehet, hogy a barátnőm talált rá a “kvinteszenciára”, s ha találkozunk, ő neki jut valami olyan felismerés eszébe, ami bennem is megnyit valamilyen elzárt részt, ami eddig fel sem tűnt nekem. Figyeljünk a véletlenekre.
Szárnyak. Fontosak, hiszen a gyerekeknek is vannak, s nem kéne idő előtt szárnya szegetté tenni őket. S ha mi is újra megtaláljuk a magunkét, sokkal könnyebben tudunk együtt szárnyalni velük. Akkor nem jelenthet gondot a kommunikáció, nem kell drága konferenciákra járnunk, hogy megtanuljunk beszélni velük, hogy egyáltalán megértsük a nyelvüket, szót értsünk velük.

Keresztelő

No lássuk csak. Osho a semmi-ségről ír. A szavak közti csendről. Ha figyelem, valami szent dolog születik bennem. Ilyesmi pl a keresztelő is, ami foglalkoztat. Kerestem egy szent helyet, nekem a tápiószentmártoni Attila-domb ilyen, s keresztet rajzoltam vízzel a fiam homlokára. S különösebben nem törődnék tovább a dologgal, ha apósom megint nem akciózna: katolikus keresztelőt szervez a tudtunk s beleegyezésünk nélkül, sőt még a keresztszülőket is kijelöli!
A keresztelő szent dolog nekem. S mivel én szültem, jogomban áll eldönteni, hogy ki mikor és mire kereszteli a gyermekemet. A keresztelés megvédi őt, s biztonságot ad, s engem megnyugtat, hogy már megkereszteltem. Ettől függetlenül elviszem majd egy templomba is, reformátusba, s ott is megkereszteltetem, egyrészt azért, hogy a keresztszülőknek is jusson valami a keresztelőből, az általunk választott keresztszülőknek, másrészt azért, hogy megismerje ezt a világot is, közösségben nőjön fel, ha már az én vallásom még nem keretek, formák között tartható. Az alapvető lényeget a reformátusoknál is megtanulja, s a többit úgyis én teszem hozzá.
Nem a katolikus vallással van igazán bajom. Nem értek egyet ugyan sokmindennel, s ezért sem keresztelném katolikusnak, de igazából apósommal van bajom. Szentnek akarja mutatni magát, s fogalma sincs az alázatról. Mióta Mózest játszik, azóta nem bírom, mondta nemrég egy ismerősöm. S ez mindent kifejez. Egy hihetetlen nagy ellentmondás az egész ember. Szeretetről és családról prédikál, s nála nárcisztikusabb embert nem ismerek.
De visszatérve Oshora, idézem, “Előtted is csak a természet van, utánad is csak a természet van… miért kell akkor a közepén ekkora hűhót csinálni? Miért kell a közepén ennyire aggódni, ennyit nyugtalankodni, ennyire nagyravágyónak lenni? Miért ez a kétségbeesés?
Az egész út a semmi-ségből indul, és a semmi-ségben végződik.”
S hogy zárult az akciózása? Felvilágosítottuk, hogy nem lesz a gyerek katolikus, ahogy a nagyobbik sem az, s megkértem rá, hogy többet ne vigye katolikus templomba a nagyobbikat sem. Mert, csak összezavarja vele, s ehhez nincs joga. A gyermeki lényt tisztelni kell, s nem elrontani. Ő sokkal őszintébben szeret, s ölelget bárkit, ha késztetése van rá. Nem szégyelli a jóságát. S többet tud az isteni alázatnál bármelyik felnőttnél. Hiszen ő maga a vallás, a dallam. Igen, nekem vallásom a gyermekem. Tudom. Hiszen ő az isteni részem, az önvalóm, csak éppen egy vagy több másik testbe zárva. S ebbe nem kontárkodhat bele senki. Mert akkor tűzokádó sárkánnyá változom!:):):)

Feszültségoldás

Fájdalom. Mélyről előtörő, elemi erővel ható. Hagyni kell, hogy előbújjon. Utána megkönnyebbülünk.
Manapság a legtöbb ember mindent magába folyt. Nem látszik a szembejövőn öröm vagy bánat, csak közöny. Pedig mennyi érzés, mennyi indulat, mennyi fájdalom lakik egy ember lelkében! A gyerekek nem szégyellik az érzéseiket, ők akkor és ott bömbölnek, hisztiznek, ahol épp jólesik nekik, lehet az a legforgalmasabb bevásárlóközpont is. És ez így van jól.
Éreztétek már, hogy egy feszültségoldó sírás után, valahogy tisztábbak lettetek? Valami megváltozik ilyenkor, valami könnyebb lesz. S a gyerekek hányszor választják ezt az utat, ha valami nem kedvükre való? Rengetegszer. Hiszen így jóval könnyebb, elengedni, feldolgozni, megtisztulni, s tovább lépni. Ők nem időznek, nem agyalnak sokáig egy-egy történésen, amíg kicsik, bömbölnek maximum, hogy céljukat elérjék, aztán elfelejtik. A baba is mindent, ami nem jó neki, sírással fejez ki. A sírás tehát egy tökéletes kommunikációs eszköz, arra, hogy figyeljenek ránk. De mi van, ha csak feszültségmentesíteni szeretnénk, kiengedni a gőzt, akár egy alapos bőgéssel is? Ha a gyerekek előtt tesszük, ők megijednek, s velünk sírnak. Ha pedig más meghallja, meglátja, ő legalább vigasztalni próbál, bár nem mindig jó ez sem. Lényeg, hogy merjünk bőgni, jó az, időnként, bármikor, mások előtt, mások nélkül, ahogy jólesik. Tisztábbak leszünk, megkönnyebbülünk utána.

Döntéseink súlya

Döntések. Kicsik és nagyok, jók, rosszak, helyesek, helytelenek. Mint mindennek ebben a világban, két pólusa van. Ha az egyik mellett döntünk jobbra megyünk, ha a másik mellett, balra. De van olyan hogy jó vagy rossz, helyes, helytelen? Nincsen. Mindegyik egy tapasztalás. Egy irány. Meg lehet bánni, vagy lehet örülni neki, de semmi más, csupán tapasztalás. Más dolga nincs is. S valójában egyáltalán nem nehezek. Mondjuk időnként, döntésképtelen vagyok, vagy nehezen tudok dönteni. Gondoljuk végig, mitől félünk? A döntésünk súlyától? Pedig nincs súlya, pillekönnyű, s valójában nem is létezik, illúzió, egy kapu, amely két irányba mutat. Ha elengedjük a súlyát, s becsukjuk a szemünk, láthatjuk mindkét variációt, vagy akárhányat, mielőtt döntünk bármiben, s még ha nehéznek is érezzük, de amellett döntsünk, ami igazán jó érzést kelt bennünk, megnyugtat minket, megkönnyebbülünk tőle. Még ha az eszünk azt sugallja, hogy nem ez a megfelelő. Az érzésre hallgassunk, ez vezet át, segít továbbélni, játszani az élet nevű játékot, s akkor nem lesz semmi baj. Megtanuljuk fokról fokra egyre könnyebben venni az akadályokat, észrevenni a jelzőpontokat, átértékelni a mindennapokat, s minden reggel csodavárással kezdeni a napot, mert csodák történnek folyton velünk. Kell hogy lássuk is mindezt végre.